A nagy piktor

Október, a piktorok Piktora
Már teljes lendülettel festeget.
Ecsetjét arany-tengerekbe mártva
Húzza hervadó világok felett.
Nézzétek, milyen biztos mozdulat!
Milyen könnyed és mily könyörtelen:
Szépséget, s halált egyben osztogat.

A bágyadt lombra, ahogy rálehel,
Irtóztató és hízelgő a hangja:
Meghalsz, - de utoljára szép leszel

Iker-fergeteg

Nagy szürke felleg-köpenyegben,
Botosan, tarisznyásan
Megérkezett az őszi szél,
Vén garabonciás, - vidám agglegény.
Testvérem, s versenytársam.
Ablakom alatt viharrá dagad,
Kopogtat, ingerkedve szólogat:
Hahó! Még mindig, mindig így?
Sem asszony, sem gyerek?
No hál' Istennek, - akkor hát gyerünk
A végtelenbe: iker-fergeteg.
Így ösztönöz a vén kengyelfutó,
Versenyre szólítja a lelkemet.
Százráncú gallérom kapom,
S nagy görcsös botomat.
Hajrá, alattunk elveszőn
Erdő, mező szalad.
Hiába, így száguldani
Csak az tud, ki szabad.

Valakit emlegetnek

Erdő, csendes sziget.
Két ember üldögél
Avartenger felett,
Apadó lomb alatt,
S míg fent a lomb apad:
Halkan lelket cserél.
A gondolat, az árva,
Tapogatódzva száll,
Míg félúton a társa,
Ó zengő mély öröm:
Lassan elébe jön,
S ujjongva rátalál.
Két ember így beszélget,
S míg halkan száll a szó,
Egy harmadikhoz érnek.
Egy harmadikhoz, aki elszakadtan
Tündöklik gondolataikban,
S azért jelenvaló.
Kolozsvár, 1922 szeptember