Mindegy
Ha ezt a szót, e kurta szót
Ki tudnám egyszer ejteni
Egyszerűn, hangsúlytalanul,
Ahogy ágról a zúzmara , lehull
Ahogy az esőcsepp a mélybe hull...
Ha tudnám egyszer ezt kiejteni
Vigaszt nem várón, visszhangtalanul.
Ha tudnám egyszer ezt úgy ejteni,
Hogy  nem kellene mögé rejteni
Fájó lemondást, keserű dacot,
Titkolt reményt, elfojtott haragot.
Ha úgy ejthetném, hangsúlytalanul,
Ahogy ágról a zúzmara pereg,
Ahogy az esőcsepp a mélybe hull.
Akkor én derült volnék, mint az ég,
És nyugodt, mint a halottaknak arca
Az ünnepi, ravatalos szobában,
És rendületlen, mint az Alpesiek,
S erős, mint az Isten a magasságban.

Harag nélkül

Költő-testvérem, a Múzsához menj el,
Csókold meg helyettem is a kezét,
Mondd meg neki: tudom, már nem szeret,
De nem haragszom rá.
Ő szent és igaz, szép és szigorú,
És  szeszély nélkül való hajadon,
Ő tudja, mit csinál.
Ha elfordult tőlem: megérdemeltem.
Ha nem szeret: rászolgáltam bizonnyal.
Csak arra kérem őt,
Szeressen ezután is titeket:
Költő-társaimat.
Mert nekem most már ti vagytok az élet,
Bennetek találom meg magamat.
Egyik madár a másiknak dalára
Igazán akkor kezd figyelni csak
Ha maga néma lett.
Költő-testvérem, a Múzsához menj el,
Én nem haragszom, hogy már nem szeret.
Csókold meg helyettem is a kezét.

A tiszta művészet oltára előtt

Adjátok meg a tömegnek,
Ami őt illeti.
Én vér-adómat leróttam neki.
Immár fordulok arccal befelé:
Lelkem egyetlen élő istenének
Rovom le, ami az övé.

-,-,-,,-,-,,-,-,-,-,-,-,-,-

Amíg egy falevél lehull

1 Az ágtól elvált,
Lassan száll alá,
Reszket, libeg.
Már nem köti az ág,
Még nem köti a föld.
Vajon kinek
Van jussa hozzá, most, amíg leszáll?

Néha pihen,
Azt hinnéd akkor:
Visszatérne még.
Mint egy lélek:
Már nem köti a föld,
S még nem köti az ég;
Az ég, mely mégis, mégis várja már.
2 Amíg lehull,
Hány lélek hull vele?
És hány emelkedik?
Hány reszkető lengéssel van tele
A végtelen világ?
Milyen csodák
Esnek, míg rövid útját megteszi?
3 E percben talán meghalt valaki,
S e levelen a lelke száll alá.
És bennem megfeszül a lélek,
Mintha világok tengelyének
Zajtalan fordulását hallaná.
E levelen egy lélek csolnakáz.
Mily bizton ül, mily nyugton evez rajta
Tán szűk neki a világegyetem,
És inkább elfér egy falevelen. -
Mert most már mindegy: palota, vagy pajta.
4 És hátha nem.
Nem halott lelke ez s nem idegen.
De ismerős, ki messze-messze van
És idegondol hosszan, hangtalan
És elömlik a lelke mindenen.
Valaki, aki innen elszakadt
S a lelkét most e drága őszbe ejti.
S itt van, - mert a világot elfelejti.
5 Be halkan száll alá ez a levél,
Hogyan suhog!
Utánozd lelkem ezt a suttogást:
Vajon tudod?
Talán egy orkán őrült ereje
Aludt el itt,
Talán egy óriás pihenteti
Itt tagjait.
Talán viharok szünetje csupán
E levél-ágy.
Tán innen kél majd új csatára fel
Ezernyi vágy.
A végtelenbe ugródeszka tán
Ez a levél.
Idehanyatlik s innen lendül el
A szél.