JÚNIUS 30. A jó példa követése jó sorsot hoz Jeremiás 35,12–19 A Mindenható milyen nagyra tartja az engedelmességet. Az Ószövetség és az Újszövetség számos története és mondata utal erre, mint például: „Bizony, többet ér az engedelmesség az áldozatnál...” (1Sám 15,22) Miért? Örömét leli Isten ab- ban, hogy az embereket irányíthatja, afféle szórakozás gyanánt? Nagyon hitvány emberi gondolat lenne ez. Ezzel szemben az engedelmesség nem más, mint a jó tanács megfogadása. Istent nem pusztán hatalma és felsőbbsége emeli parancs- osztó szerepbe, hanem bölcsessége és irántunk bizonyított szeretete. Jézus mondta: „A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért.” (Mk 2,27) Az em- ber javát szolgálta Isten parancsalkotása. Ezt belátni, vallani nem is túl nehéz. A gyakorlatban azonban komoly gondjaink akadnak az engedelmességgel. Gyakori a mérlegelés, tépelődés. Sok kedvezőtlen hatás töri le lelkesedésünket, olyanok például, mint mások önző és az igazságot is elferdítő bibliaértelmezése, a ne- vetségessé válás érzete és ezekhez hasonlók. Honnan merítsünk erőt? Az engedelmességhez kellő erőforrást biztosíthat, ha a próféciában szemlélhetjük, hogyan tartja nagyra és jutalmazásra méltónak a hatalmas Isten az engedelmes emberi magatartást. Jó lenne, ha elegendő ok lenne az engedelmességre az, hogy mit gondol rólunk és dolgainkról Isten!  „Kelj fel, kiálts a te Istenedhez!” Jónás 1,1–6 Jónás történetét a kétségbeesés, a tudatlanság, a reménytelenség és a bizonytalanság hatja át. A bajba keveredett emberek hiedelmei, mindazok, amiket korábban a képzelt, kitalált istenekkel kapcsolatban gondoltak, egy- szerre szertefoszlottak. Miért? Mert pontosan tudták, hogy a hitüknek sem- milyen alapja sincs. Ugyanezt gondolja a hitről ma is az ember, de már felvállalva érzelmeit, tagadva az istenségeket, közöttük még a létezőt is. Ha pedig egy kicsit továbbgondoljuk Jónás történetét, akkor kiderül, hogy valóban értelmetlen a kitalált istenekhez könyörögni, azok bizony nem léteznek, tehát nem is segíthetnek. Van azonban élő Isten, aki hall és cselekszik. A történet érdekes részlete, hogy éppen csak az nem imádkozott, aki ismerte az élő Istent. Manapság nem ismétlődik meg ugyanez a jelenség? Sajnos a válasz ez: dehogynem. Mindenféle hiedelmekbe kapaszkodnak az emberek, miközben a keresztyének hite nem lángol, nem mutat utat a megoldáshoz. Az a sok-sok keresztyén, akiknek milliárdosra tesszük a létszámát, nem harsogja Isten segítő munkáját annyira, mint a bankok, csodaszerek, fogyiklubok, önsegélyező egyesületek a maguk kétes megoldásait. Legyünk olyan hívők, akik a leglelkesebben és a legtudatosabban kiáltanak Krisztushoz, abban a biztos reményben és meggyőződésben, hogy ő tud igazi megoldást hozni a mai ember problémáira is!

-,-,-,-,-,,-,-,-,-

Lk 18,9-14 – Istennek tetszően, vagy csak istennek tetszőbben?
Jézus mindig bántja azokat, akik kiállítják magukról az erkölcsi bizonyít-hányt, pedig ő is kiállította magáról: Az Atya nem hagyott magamra, mert mindig azt teszem, ami neki kedves (Jn 8,29). Magát viszont sohasem bántotta ezért. Szegény farizeus is csak ezt teszi, amikor caddikdikaiosz-istennektetszőnek, Isten akaratát tevőnek gondolja magát. Annak, amit változatlanul igaznak fordítunk, hiába ostromoltam a változtatásért már közel negyven éve szentírás-fordítóinkat. (Na, majd a hálás utókor tesz valamit.) Minő alapon magasítja meg magát a szegény farizeus? Hát erkölcsi és vallási cselekedetei alapján: nem rabol, nem tesz törvénybe ütközőt, nem tör házasságot, megfizeti az egyházi tizedet és hetenként kétszer böjtöl is. Tisztességes és vallásos ember, ami a vámosról nehezen mondható el. A vámos adót szed a megszállóknak – hazafiatlan, s ennek következtében minden bizonnyal aligha töri magát azért, hogy megfeleljen a zsinagóga elvárásainak. Maga is beismeri, hogy bűnös.
Felette problematikus részünkről a pálmát ide vagy oda adnunk. Jézusnak semmi gondja ezzel. Ő adja a vámosnak. A teljesítménye alapján? Nem. Jézus is tisztában van azzal, hogy ez teljesítmény a bányászbéka feneke alatt van, ha viszonyítja a farizeuséhoz. A bűnbánata alapján. S ez meny-nyit ér? Jézusnak sokat. Reményt nyújt Jézusnak, hogy a vámos egyszer majd tanítvány lesz. A farizeusról meg azt gondolja, hogy sohasem lesz az. Jól gondolja-e Jézus? Majd elválik.
Számomra az a kérdés, hogy kihez hasonlítok én magam? A farizeushoz vagy a vámoshoz? Hajlamos vagyok arra, hogy összegyúrjam e kettőt, s kivegyem mindegyikből az előnyös vonásokat. A farizeuséból a teljesít-ményeket, a vámoséból meg tökéletlensége megvallását. S arra is, hogy erre az utóbbira tegyem a hangsúlyt. S arra is, hogy ne úgy fordítsam a szöveget, hogy a vámos istennek tetszőként ment haza imádsága után, a farizeus azonban nem. Hanem így fordítsam: a vámos istennektet-szőbbként ment haza, mint a farizeus.
Mert vigyáznunk kell. Magam azért mégis sokkal inkább a vallásos és tisztességes emberek kategóriájába tartozom, mint a hazafiatlan, az ellent kiszolgáló, a nem vallásosak körébe. Tehát érdemes hajolnom az általam ajánlott irgalmasabb fordítás felé, mely azért a farizeusok fejéről sem vesz le minden keresztvizet. Az eredeti görög szöveg megengedi mind a két fordítást.
S te kedves Olvasó, melyik fordítást választod magadnak?