MÁJUS 9.  A bot, és aki kézben tartja Ézsaiás 10,1–19 Ma annak következményeiről olvashatunk, hogy Istennek nem múlt el a haragja. Nemhogy nem gördít akadályt a rosszat akaró nemzet útjába (Asszíria), hanem maga küldi azt elvetemült népe ellen. Júda (is) sokszor vissza- fordulhatott volna az idáig vezető úton, de nem tette. Ekkor pedig már nem tehette. Senki nem élhet vissza Isten türelmével, hűségével következmények nélkül. Népe sem, de haragja botja, végrehajtója, Asszíria sem. A büntetés is – ami gyakran pusztítást jelent – lehet tehát Isten akaratából fakadó, és így Istennek tetsző (bármilyen visszatetszőnek tűnik is). Ám ugyanaz a rombolás könnyen átcsaphat Isten elleni lázadásba. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy a pusztítás mértéke, kegyetlensége dönti ezt el. Sokkal meghatározóbb az indíték, ahogy a „büntetőeszköz” gondolkodik saját szerepéről, lehetőségeiről, korlátairól. Veszélyes, buktatókkal teli dolog Isten büntető botjának lenni (ennek ön- kényes vállalásáról most nem is szólunk). Gyakran felér egy ítélettel. Majd- nem azt mondhatnánk – ha nem volna olyan könnyen félreérthető –, hogy ilyen eszközként megmaradni az Isten által elvárt korlátok között csak isten- félelemben lehet, ha lehet...  Ha ő áld, ki gátolhatja meg? Apostolok cselekedetei 10,34–47 E sorok írásakor az egyik felkavaró hír, hogy Burma vezetői nem engedik be országukba a pusztító vihar áldozatainak szánt segélyeket. Néha kiderül, hogy mi, emberek készek és képesek is vagyunk megakadályozni, hogy mások segítsenek nekünk, támogassanak bennünket, áldásunkra legyenek. Kétes értékű ugyan ez a képességünk, de tény, hogy létezik. Vajon Istent is ilyen eredményesen meg tudjuk akadályozni áldásainak kiárasztásában? Ismerjük a kijelentést: „esőt ad igazaknak és hamisaknak” – bár ma már az eső is gyakran „savas”, ami nekünk, embereknek róható fel. Szentlelkét ugyan adja a pogányoknak is, de senkire nem erőlteti rá. Aki elzárkózik tőle, aki szembefordul akaratával, az bizony már itt a földön meg- szegényíti magát. Azok az emberek viszont, akik kinyílnak előtte, leteszik a fegyvert, élvezhetik mennyei világának minden lelki áldását. Ebben Istent semmiféle emberi szűklátókörűség, teológiai-dogmatikai rendszer, földrajzi hovatartozás, szegénység, gazdagság meg nem akadályozhatja. Istennek eb- ben az áldó munkájában lehetünk mi is áldott eszközök, de félretehető botránykövek, akadályok is. Rajtunk múlik, hova tartozunk...

Lk 18,9-14
Gyerekkorunk óta hallgatjuk, olvassuk, hogy a hátul álló vámszedő meg­igazultan ment haza a templomból, mert kérte Isten bocsánatát bűneire, a farizeus pedig nem, hiszen ő csak hálát adott Istennek azért, hogy betartja a vallási előírásokat, és nem bűnözik.
És most magunkba nézve:
Ismerjük a példabeszédet, és jó érzéssel úgy teszünk, mint a vámszedő? Egy héten egyszer rövid időre megbánjuk azt, hogy hogyan élünk? De mi történik a következő héten? Ugyanazok az események következnek be, mint az előzőn? Lehet, hogyha vasárnap vasárnap után csak arra telik, hogy megbánjam ugyanazt, azaz hogy hogyan élek, nemhogy különb nem vagyok a farizeusnál, de képmutatóbb is.
Ő legalább igazán őszinte, és valószínűleg harcolt azért, hogy megtartsa Isten parancsolatait, hisz azok jórészt ellentétesek az ösztönökkel. A büszkeség, és mások kárhoztatása persze bűn, és hiba, de talán még így is különb annál, aki kényelmesen és jól él bűneiben, de érzi azt, hogy ez így nem az igazi, és hetente egyszer őszintén bánkódik felette...
Eltérő gyakoriságú lelkiismeretvizsgálataink során mindig ellenőrizzük: Előreléptem Isten országa felé?  Vagy csak érzem, hogy ez így nem jó, és ezt időnként elmondom Istennek is?
Napról napra, hétről hétre lépjünk előre: először csak legyünk olyanok, mint a farizeus, akinek élete Isten parancsolatai szerint folyik, és e mellett legyünk bűnbánóak azért, mert még nem vagyunk Krisztus igazi követői.
És ha egyszer mégis úgy gondoljuk, hogy azok lettünk, sürgősen forduljunk segítségért barátainkhoz.
Adj nekünk Uram ilyen barátokat!
[Demeczky Péter, Pilisborosjenő]