József Attila - Az örök elmúlás
A földön semmi nem örök...
A fákon árnyak nőnek este,
A félhomály is nyöszörög.
Eloszlik a Gond barna teste,
(A zsíros földbe rothadunk)
S ki egykor óhajunkat leste
- Ó, puszta szív, borús agyunk! -
Már könnyező szem, búcsút intett.
Mi mindent, mindent elhagyunk
És minden, minden elhagy minket,
A szó, kísértés, dölyf s a vér
És visszasírjuk könnyeinket,
Mely már az Óceánba ér.
És csak hiába, nem jő vissza,
De jön helyette téli Dér,
Ki sóhajunkat is fölissza.
Már aztán csendesek vagyunk -
A téli álom dermedt, tiszta,
De senkit nem csókolhatunk.
Virágot hullat el a bodza
S majd egy csomóba rothadunk.
S rég hallgat a hős méla kobza.
A vágyam még ma dübörög
És holnap vesztemet okozza.
A földön semmi nem örök:
A hernyó hull és a madár is
S az évszázad föl nem hörög.
A földön semmi nem örök...
A fákon árnyak nőnek este,
A félhomály is nyöszörög.
Eloszlik a Gond barna teste,
(A zsíros földbe rothadunk)
S ki egykor óhajunkat leste
- Ó, puszta szív, borús agyunk! -
Már könnyező szem, búcsút intett.
Mi mindent, mindent elhagyunk
És minden, minden elhagy minket,
A szó, kísértés, dölyf s a vér
És visszasírjuk könnyeinket,
Mely már az Óceánba ér.
És csak hiába, nem jő vissza,
De jön helyette téli Dér,
Ki sóhajunkat is fölissza.
Már aztán csendesek vagyunk -
A téli álom dermedt, tiszta,
De senkit nem csókolhatunk.
Virágot hullat el a bodza
S majd egy csomóba rothadunk.
S rég hallgat a hős méla kobza.
A vágyam még ma dübörög
És holnap vesztemet okozza.
A földön semmi nem örök:
A hernyó hull és a madár is
S az évszázad föl nem hörög.
Petőfi Sándor: A Magyarok Istene
Félre, kislelkűek, akik mostan is még
Kételkedni tudtok a jövő felett,
Kik nem hiszitek, hogy egy erős Istenség
Őrzi gondosan a magyar nemzetet!
Él az a magyarok istene, hazánkat
Átölelve tartja atyai keze;
Midőn minket annyi ellenséges század
Ostromolt vak dühvel: ő védelmezze.
Az idők, a népek éktelen viharja
Elfujt volna minket, mint egy porszemet,
De ő szent palástja szárnyát ránk takarta,
S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.
Nézzetek belé a történet könyvébe,
Mindenütt meglátni vezérnyomdokát,
Mint a folyóvízen által a nap képe,
Áthúzódik rajta aranyhíd gyanánt.
Így keresztüléltünk hosszú ezer évet;
Ezer évig azért tartott volna meg,
Hogy most, amidőn már elértük a révet,
Az utolsó habok eltemessenek?
Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk őtet,
Mert káromlás, róla ilyet tenni fel,
Nem hogy egy isten, de még ember sem űzhet
Ily gúnyos játékot gyermekeivel!
A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke,
S büntetéseit már átszenvedte ő;
De erénye is volt, és jutalmat érte
Még nem nyert... Jutalma lesz majd a jövő.
Élni fogsz, hazám, mert élned kell... dicsőség
És boldogság lészen a te életed...
Véget ér már a hétköznapi vesződség,
Várd örömmel a szép derült ünnepet! (Pest, 1848. április)
Félre, kislelkűek, akik mostan is még
Kételkedni tudtok a jövő felett,
Kik nem hiszitek, hogy egy erős Istenség
Őrzi gondosan a magyar nemzetet!
Él az a magyarok istene, hazánkat
Átölelve tartja atyai keze;
Midőn minket annyi ellenséges század
Ostromolt vak dühvel: ő védelmezze.
Az idők, a népek éktelen viharja
Elfujt volna minket, mint egy porszemet,
De ő szent palástja szárnyát ránk takarta,
S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.
Nézzetek belé a történet könyvébe,
Mindenütt meglátni vezérnyomdokát,
Mint a folyóvízen által a nap képe,
Áthúzódik rajta aranyhíd gyanánt.
Így keresztüléltünk hosszú ezer évet;
Ezer évig azért tartott volna meg,
Hogy most, amidőn már elértük a révet,
Az utolsó habok eltemessenek?
Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk őtet,
Mert káromlás, róla ilyet tenni fel,
Nem hogy egy isten, de még ember sem űzhet
Ily gúnyos játékot gyermekeivel!
A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke,
S büntetéseit már átszenvedte ő;
De erénye is volt, és jutalmat érte
Még nem nyert... Jutalma lesz majd a jövő.
Élni fogsz, hazám, mert élned kell... dicsőség
És boldogság lészen a te életed...
Véget ér már a hétköznapi vesződség,
Várd örömmel a szép derült ünnepet! (Pest, 1848. április)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése