Forradalom

Azt mondod, forradalmat akarsz
Hát, tudod, mindannyian meg akarjuk változtatni a világot
Azt, mondod, ez a fejlődés
Hát, tudod, mindannyian meg akarjuk változtatni a világot

De amikor pusztításról beszélsz,
Nem tudod, hogy engem ki kell hagynod a számításból?
Nem tudod, hogy minden rendben lesz?

Azt mondod, van egy jó megoldásod
Hát, tudod, mindannyian szeretnénk látni azt a tervet
Arra, kérsz, hogy együttműködjek
Hát, tudod, mi mind megtesszük, amit tudunk

De ha pénzt akarsz gyűlölködő embereknek
Annyit mondhatok testvér, hogy várnod kell
Nem tudod, hogy minden rendben lesz?

Azt mondod, megváltoztatod az alkotmányt
Hát, tudod, mi mind megváltoztatnák, a fejedet
Azt mondod, mindez szervezés kérdése
Hát, tudod, inkább felszabadíthatnád az elméd

De ha Mao elnök képével menetelsz,
Ezt nem fogod megtenni senkivel, sehogy
Nem tudod, hogy minden rendben lesz?

(Lennon & McCartney)

A legnagyobb művészet

A legfőbb művészet, tudod mi? Derűs szívvel megöregedni!
Tenni vágynál, s tétlen maradni, igazad van, mégis hallgatni.

Soha nem lenni reményvesztett. Csendben hordozni a keresztet.

Irigység nélkül nézni másra, ki útját tetterősen járja.

Kezed letenni az öledbe, s hagyni, hogy gondod más viselje.

Hol segíteni tudtál régen, bevallani alázattal, szépen,

hogy arra már most nincs erőd, nem vagy olyan, mint azelőtt.

Így járni csendesen, vidáman Istentől rád rakott igádban.

 Mi adhat ilyen békét nékünk? Ha abban a szent hitben élünk,

hogy a teher, mit vinnünk kell, örök hazánkba készít el.

Ez csak a végső simítás a régi szíven, semmi más.

Eloldja kötelékeinket, ha e világ fogva tart minket.

Teljesen ezt a művészetet megtanulni nehezen lehet.

Ára öregen is sok küzdelem, hogy a szívünk csendes legyen,

és készek legyünk beismerni: Önmagamban nem vagyok semmi!

 S akkor lelkünk kegyelmes Atyja nekünk a legszebb munkát tartogatja:

Ha kezed gyenge más munkára, összekulcsolhatod imára.

Áldást kérhetsz szeretteidre, körülötted nagyra, kicsinyre.

S ha ezt a munkát is elvégezed, és az utolsó óra közeleg,

hangját hallod égi hívásnak: Enyém vagy! Jöjj! El nem bocsátlak!

(Németből Túrmezei Erzsébet átdolgozásában)

József Attila: Csend (1922)

Riasztó, mint a fölmorajló tenger,
És mint a végtelen hó épp olyan.
Álarca mélyén bús Halál rohan -
Jaj, üstökömbe kap s én gyáva Ember

Remegve ejtem lelkemet elébe.
A szívem hallgatom - kopog-e még?
És megunom ez egyhangú zenét,
Pedig de jó, ha ver és nincsen vége.

Úgy érzem, mintha ingoványon járnék,
És jaj, süpped alattam a talaj,
De bennem még ellenállás szaval,

De fülemet betömte. - Ó, mi vár még
Reám, ki immár néma, hangtalan.
- Fejem lehajtva megadom magam.