Benézek néha Hozzád.
Ha zsebem érzelmektől üres, ha magamból csontomig:
az utolsó imáig kiköltekeztelek.
 Ott ülsz-e, hajnalodik-e  arcodon halálvágyunk?
Vársz-e még, hogy magyarázat nélkül tudatlan továbbállunk?
 Megkettőzve látlak. Nem a részegség és nem a bánat.
 Állj közénk, harcolj Te is, kelj fel reggel.
Csak egyetlen napot élj végig az emberekkel!

Ady Endre:   Az ős Kaján

Bíbor-palástban jött Keletről  A rímek ősi hajnalán.
Jött boros kedvvel, paripásan, Zeneszerszámmal, dalosan                                          
 És mellém ült le ős Kaján. Duhaj legény, fülembe nótáz,
Iszunk, iszunk s én hallgatom. Piros hajnalok hosszú sorban.                       
 Suhannak el és részegen Kopognak be az ablakon.                                           
 Szent Kelet vesztett boldogsága, Ez a gyalázatos jelen                                            
  És a kicifrált köd-jövendő Táncol egy boros asztalon
S ős Kaján birkózik velem.  Én rossz zsakettben bóbiskálok,.                                 
  Az ős Kaján vállán bíbor. Feszület, két gyertya, komorság.
Nagy torna ez, bús, végtelen S az asztalon ömlik a bor.                                       
  Ó-Babilon ideje óta Az ős Kaján harcol velem.
Ott járhatott egy céda ősöm S nekem azóta cimborám,                                          
  Apám, császárom, istenem.  Korhely Apolló, gúnyos arcú,
Palástja csusszan, lova vár, De áll a bál és zúg a torna.                                  
Bujdosik, egyre bujdosik Véres asztalon a pohár.                                      
 „Nagyságos úr, kegyes pajtásom, Bocsáss már, nehéz a fejem.                           
  Sok volt, sok volt immár a jóból, Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
Apám, sok volt a szerelem.”  Nyögve kínálom törött lantom,.                  
  Törött szívem, de ő kacag. Robogva jár, kel, fut az Élet
Énekes, véres és boros, Szent korcsma-ablakunk alatt.                                    
„Uram, kelj mással viadalra, Nekem az öröm nem öröm,
Fejfájás a mámor s a hírnév. Cudar álmokban elkopott                                    
  A büszke oroszlán-köröm.”  „Uram, az én rögöm magyar rög,
Meddő, kisajtolt. Mit akar A te nagy mámor-biztatásod?                                       
Mit ér bor- és vér-áldomás? Mit ér az ember, ha magyar?”                            
 „Uram, én szegény, kósza szolga, Elhasznált, nagy bolond vagyok.                 
 Miért igyak most már rogyásig? Pénzem nincs, hitem elinalt,
Erőm elfogyott, meghalok.”  „Uram, van egy anyám: szent asszony.                    
 Van egy Lédám: áldott legyen. Van egy pár álom-villanásom,

Egy-két hívem. S lelkem alatt Egy nagy mocsár: a förtelem.”                     
   „Volna talán egy-két nótám is, Egy-két buja, új, nagy dalom,
De, íme, el akarok esni Asztal alatt, mámor alatt
Ezen az ős viadalon.”   „Uram, bocsásd el bús szolgádat,
Nincs semmi már, csak: a Bizony, Az ős Bizony, a biztos romlás.                        
 Ne igézz, ne bánts, ne itass.  Uram, én többet nem iszom.”                             
 „Van csömöröm, nagy irtózásom S egy beteg, fonnyadt derekam.                      
 Utolszor meghajlok előtted,  Földhöz vágom a poharam.
Uram, én megadom magam.” S már látom, mint kap paripára,.                
 Vállamra üt, nagyot nevet  S viszik tovább a táltosával
Pogány dalok, víg hajnalok, Boszorkányos, forró szelek.                                         
   Száll Keletről tovább Nyugatra, Új, pogány tornákra szalad
S én feszülettel, tört pohárral,  Hűlt testtel, dermedt-vidorán
Elnyúlok az asztal alatt. 
Clemens Bretano: KEGYELEM
 Az a kegyelem, hogy az élet kenyere keresi az éheseket,
az élő víz a szomjasakat, az Igazság a hazugokat,
a Világosság a sötétséget, az Élet a halottakat
Jézus Krisztusban, Aki azért jött, hogy megkeresse,
s megmentse, ami elveszett. (Túrmezei Erzsébet fordítása)