ígei bozonyság

Krisztus jó illata

 „És a ház megtelt a kenet illatával" (Jn 12,3).

Amikor az alabástrom szelence eltöretett az Úrért, a betániai otthont a legédesebb illat járta át. Valami felszabadult, amit mindenki kénytelen volt észrevenni és értékelni. Mi ennek az értelme?

Találkoztál már olyasvalakivel, aki bár mélységesen szenvedett, de ezek a megtapasztalások arra kényszerítették, hogy egyedül az Úrban találja meg vigasztalását? Ilyenkor azonnal észlelhettél hasonlót. Az ember szellemi érzékeivel mintha közvetlenül érezné az illatot, amit Pál a „Krisztus jó illatjának" nevez. Az ilyen életben megtörik valami, hogy ami Istentől való, felszabadulhasson. Igen, a betániai házban szétáradó illat ma is betölti a Gyülekezetet. Mária illata soha nem száll tova.

Felismerés

 „Ha ismertük is Krisztust test szerint, most már nem ismerjük így többé" (2Kor 5,16).

„A hét első napján pedig jókor reggel...odament a magdalai Mária a sírhoz, és látta, hogy a követ elvették a sírról." De Mária nem elégedett meg az üres sírral: látni akarta az Úr testét. „Nem tudom, hová tették Őt" - kiáltotta oda az angyaloknak. Majd megfordult és megpillantotta az Urat, akit olyan jól ismert - de idegennek vélte. Ha kételkednél az isteni kinyilatkoztatás szükségességében, figyelj erre!

Mert itt nagyon fontos gondolat rejlik. Krisztust „test szerint" megfeszítették. Aki csupán így ismerte Őt, nem is tehetett mást, mint hogy keresse a holttestét - hasztalan. Mária is, miközben ezzel foglalkozott, meglátta ugyan az ott álló Úr Jézust, de nem ismerte meg. Mária képességeivel történt volna valami baj? Nem, hanem az Úr feltámadt nagy hatalommal, és helyreállt az Ő dicsősége. Mivel megváltozott, felismerhetőségének módja is más lett. Csak akkor döbbent rá Mária, hogy kivel beszél, amikor az Úr megszólította. Ilyen módon jön minden kinyilatkoztatás. A felismerésnek ezt a belső világosságát nem lehet emberi fogalmakkal megmagyarázni. Az ember egyszerre csak tudja, és ez mindennél többet ér.

Mária sírt. Mivel holttestet keresett, nem vette észre az előtte álló Urat. Olykor mi is holtpontra jutunk, és nem látjuk a kiutat. Akkor azonban egészen közelről hangot hallunk: „Mária!" - és íme, ott van előttünk az Egyetlen, akiről már azt hittük, hogy elveszítettük.