verses bizonyság

Olajválság?

Olaj ma már nélkülözhetetlen.

Sok szó esik erről mostanában.

Vallásosságod - kezedben lámpás -

teljék meg Szentlélek olajával.

Siklós József (Szádhoz a kürtöt c kötetből)

 A BALGA SZŰZ   

(az előbbi két vers újabb változata)

Messziről int a titkos végtelen,

A csillagok sziporkázva égnek,

Annál sötétebb minden idelent,

nehéz, komor, vajúdó az élet.

Kiáltás hangzik az éjszakában:

- Tartsátok mind magasra mécsetek!

Akit vártok, az ajtó előtt áll:

A Vőlegény elébe menjetek!

...mennék, de alig ég a mécsesem.

Mért is aludtam a várás alatt?

A többiek fényes lámpáikkal,

én meg - jaj, hol vegyek még olajat?!

Lépni sem tudok a félelemtől,

ha most foghatnék egy erős kezet...!

- Uram!

Te vagy? Te hajolsz le hozzám?

A menyegzőre... Veled mehetek?

Te vagy, tudom már:

Te, aki

a pislogó mécset nem oltod el,

és megkegyelmezel a megrepedt nádnak!

Uram,

ha még mondhatnék valamit,

ezt hadd mondjam én a világnak!

     Lukátsi Vilma

(Egy csipet só c. kötetből)

A lámpás   (az előző vers más változata)                                                 

  Fekete az ég: mély és végtelen, A csillagok sziporkázva égnek,

- Nehéz a várás, nehéz idelenn, Üres, komor, vajúdó az élet.

- Egyedül vagyunk. Dúlt idegekkel Hallgatózunk - De lüktet már a csend:

- Te jössz, Te jössz áldott lépteiddel A Vőlegény! A megígért! A szent!

Tartsátok hát magasra mécsetek, És a sötét eloszlik legott.

- Mi ez? – Nekem nem ég a mécsesem! - Uram! – Az én olajom elfogyott!

... Én magam meg töredező nádszál – A szélfúvásra is megremegek...

- Ha azt mondod most: hiába vártam,Mécs nélkül Eléd én nem mehetek...

Akkor... akkor... miért éljek én tovább? Nálad nélkül mit ér az életem?

- Uram! Te... hát Te lehajolsz hozzám? Te érinted meg remegő kezem?

- Jól hallottam? Indulhatok én is? Erőtlen lábam Te egyengeted?

Üres lámpás van kezemben, - mégis... A mennyegzőre Veled mehetek?

Ó, ha egykor a nagy számadáson Az atomok ropogva bomlanak,

Kő-kövön nem marad a világon, Az ég és a föld mind összeomlanak,

- A Te dicséreted akkor szárnyra kel! Négy égtáj felől zengi majd a szél:

A pislogó kis mécset nem oltottad el,   S a megtört nádnak megkegyelmeztél! Lukátsi Vilma (Hozsannázó napok I. 147)

 A Bárány mennyegzőjén ott leszek!

Fekete az égi csodás végtelen,

apró fények sziporkázva égnek,

se minden üres, fájó idelenn,

Nehéz, komor, vajúdó az élet.

- Egyedül vagyunk; feszülő agyakkal

várunk. Figyelünk. De lüktet már a csend:

- Te jössz, Te jössz, áldott lépteiddel!

A Vőlegény az éjben idelent...!

Tartsátok magasra apró mécsetek!

És a sötétség eloszlik legott.

De jaj! – Nekem nem ég a mécsem!

az én olajom elfogyott!

S én magam, töredező nádszál –

a szélfúvásra is megremegek...

Azt mondod most: „Te hiába vártál”,

Vagy így beszélsz majd: „Nem megyek Veled!”

De miért is éljek akkor én tovább?

Óh, pislákol még a mécsem!

- Uram, Te így is lehajolsz hozzám?

Te érinted meg remegő kezem?

Te azt mondod nekem, hogy induljak el?

Te feléleszted pislogó mécsemet?

Uram, hát te nem vetsz el magadtól?

A menyegzőre Veled mehetek?

És, ha egykor a nagy számadáson

Az elemek mind ropogva bomlanak,

Kő-kövön nem marad a világon,

Az ég és a föld mind leomlanak,

- A Te dicséreted akkor szárnyra kel:

a négy égtáj felől zengi majd a szél:

„A pislogó kis mécset nem oltottad el,

S a megtört nádnak megkegyelmeztél!

Lukátsi Vilma  (Bálint Pálné Ibolya szavalatos füzetéből, Temesvár, 1993)