ÉJFÉLI HANGOK
Csillagos fátylat terítettaz ég az alvó világra.
A megnyugvás békessége
tér be most a szívbe, házba,
s ajándékoz áldott csendet.
De felsír az éjben egy gyermek.
Éhes, vagy rosszat álmodik?
Anyja ölén majd megnyugszik…
S elfoglalja birodalmát
újra a csend. Csend kint és bent.
Mi az, mi mégis felriaszt,
s újra elűzi az álmot?
Talán a testnek nyomora,
egy fel-feltörő fájdalom,
vagy a lélek szorongása,
tervek, gondok, aggodalom…
Tán egy késői zörgető,
ki éji órán jő elő,
szállást kér és bebocsátást.
Annyi hangja van a csendnek,
ahány órája az éjnek,
s nem talál a szív megnyugvást.
Míg álmatlan hánykolódom
és csapong a gondolatom,
a nagy éjfélre gondolok,
ami majd az utolsó lesz…
Amikor kiáltás harsan,
mely felriaszt testet, lelket,
mely megdermeszti a szívet.
Nem lesz idő készülésre,
nem lesz hely a rejtőzésre.
Akkor megáll minden élet,
s a kiáltás, mint ítélet,
betölt eget, földet, mindent:
„A Vőlegény megérkezett!”
– És boldog lesz, ki övé lett.
Oláh Lajosné
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése