AZ ALKALOM

Jön… elmegy… többé nem látod soha.
Szobádba száll, mint csillogó madár…
s ha nem csukod be jól az ablakot,
huss, odafönn a kék magosba jár.
Úgy csillan meg, mint napfelkeltekor
a réten villogó gyémántszemek…
s ha meg nem látod, percek múlva már
fűszálakon csak fájó könny remeg.
És neked már csak fájó könny marad
befátyolozni vétkes, vak szemed.
Nem adtad akkor… most már nincs kinek.
Nem tetted akkor… most már nem lehet. Túrmezei Erzsébet

ELMÚLT

Voltál már az alkalom temetésén? Verik a koporsófödelet
fagyos téli göröngyök, s a szívedet göröngy nehéz miértek:
Miért nem tetted? Miért nem adtad?
Miért nem mondtad? Felelj: miért nem?…


KRISZTUS
Lelkem fehér vászon, mely a hit
Keretére feszül, készen állva,
Hogy az ige csodás színeivel
Ecsetem mindennap pingálja…
Nincs modellem. Festékpalettám
Mégis élő színeket adott…
Életem legszebb műve ez.
Lelkem vásznán: Krisztusom ragyog! Somogyi János

AZ ÚR JÉZUS FÁI

Ott a kedves őszi napsugárba kint,
gyümölcstől hajol meg a fák ága mind.
Gazdagon, bőséggel termett meg mindenik.
Hű kertészünk szíve úgy örül nékik.
Az Úr Jézus fái emberéletek.
Én is az ő kedves fája lehetek.
Kertjébe fogadta kicsiny életem,
S csupán egy a vágyam azóta nekem:
Hogyha majd megérint ősz hideg szele,
állhassak előtte gyümölccsel tele. Túrmezei Erzsébet