A MISSZIONÁRIUS NYELVET TANUL

Nehéz az őserdő lakóinak valamit úgy hirdetni, hogy megértsék.
Hiszen sok mindenre nincs is szavuk. Hit, engedelmesség, vigasz, reménység… ezek a szavak mind hiányoznak
s évtizedek alatt lehet csak rátalálni egyre-egyre,
mint drágagyöngyre, Sokszor igen nagy áron,
mint ott a rengetegben, akkor nyáron.
A misszionárius koporsót ácsol, kicsiny koporsót.
Négy nagyobbik gyermeke messze, máshol, és most a legkisebbet, az utolsót fekteti sírba. Vesződik fával, és vesződik a szíve bánatával.
Valaki nézi, barna arcán részvét. Átérzi szenvedését
ennek a messziről jött idegennek, s megkérdezi: ,,Ugye most hazamehettek?’’
A megtört apa csendes válasza: ,,Nem, mi most sem megyünk haza.’’
,,Hát nem hallja éjjel a feleséged távoli sírását négy gyermekének,
amint édesanyjuk keresik?’’ ,,Mindig hallja. Levelet ír nekik…
Imádkozik értük forrón, sokat. De haza nem megyünk.”
Sötéten villan a fekete szempár: ,,Akkor más szívetek van, mint nekünk’’.
Az apa békés fájdalom teli Szemét ráemeli:
,,A mi szívünk is vérzik és sajog  ha kisgyermeket sírba fektetünk,
Egy a szívünk, de más az Istenünk!’’
A bennszülött elmegy felelet nélkül, és a kicsiny koporsó tovább készül.
De egy félóra sem telik bele és nagy belső diadallal tele
a látogató visszatér megint, mint aki rátalált a nagy titokra.
Nincs a szívében többé semmi kétség: „Mondd, ti túlláttok a látóhatáron?“
A misszionárius rátekint: „Igen, túl látunk a látóhatáron!“
S szeme felcsillan: Hisz ez a reménység! Milyen régen kereste ezt a szót!
Most megtalálta, ilyen nagy áron. Hisz a keresztyén ember reménysége:
túl lát, mindig túl a látóhatáron! Túrmezei Erzsébet