„Ne csinálj magadnak faragott képet....”

Isten

Nincsen olyan ember, akit le ne verne  Az életnek ezer gondja, búja, terhe,

Sok szomorúsága, - Kinek, ha előtte veszve látszik minden:

Ne szállana Hozzád, nagy kegyelmű Isten,Könyörgő fohásza.

Gyönyörű Valóság, ott a fényes égbe’,Te vagy a csüggedő lelek menedéke,

Vigasza, szerelme!Mi lenne belőlünk, ha Téged nem tudnánk,

Vészes éjek árnyán merre-hova futnánk Védelmet keresve?

Mért nem szédít alá meredélyek széle,Tomboló viharban mért állunk nem félve

Villámok csatáját? Feldúlt kicsi fészek újra miért épül,

Miért nem félti a szív újra jégvérestül Zsenge gabonáját?

Ezer sebből vérzők gyógyulást mért hisznek?Ki adta a reményt a haldokló szívnek,

Hogy megint feléled? Mért tűnik egyszerre szomorúság, bánat,

S mért apad el könnye özvegynek, árvának,  Ha Veled beszélhet?

Oly jól esik tudnunk, hogy Te élsz felettünk,S örvénybe süllyedni nem hagyod a lelkünk,

Amelyet Te adtál! Te vagy a nagy örök, biztató szivárvány!

Mindent elveszítve mégsem bolygunk árván, Ha Te, jó Istenünk szívünkben maradtál!

Krüzselyi Erszébet (Hozsannázó napok, I.kötet, 16.old)

 

                             Isten

A legkisebb dolgokban is ott látom felséged hatalmát

kezednek  intésére friss forrást  fakasztanak a sziklák,

egy szavadra fény születik, s a tenger lecsendesedik;

parancsodra a vízre láng csap; intesz, s megáll útján a nap,

vad mélységek tátongana, s eget-földet összedobálnak.

Johann Christian Günther – Szabó Lőrinc

Fohászkodás

Isten! Kit a bölcs lángesze fel nem ér, Csak titkon érző lelke óhajtva sejt:

Léted világít, mint az égő  Nap, de szemünk bele nem tekinthet.

A legmagasabb menny s az aether Uránjai, Melyek körüled rendre keringenek

A láthatatlan férgek a Te  Bölcs kezeid remekelt csudái.

Te hoztad e nagy Minden ezer nemét A semmiségből; a Te szemöldököd

Ronthat s teremthet száz világot, S a nagy idők folyamit kiméri.

Téged dicsőít a Zenith és Nadír.  A szélvészek bús harca, az égi láng

Villáma, harmatcsepp, virágszál Hirdeti nagy kezed alkotásit.

Buzgón leomlom színed előtt, Dicső! Majdan ha lelkem záraiból kikél,

S hozzád közelv járulhat, akkor Ami után eped, ott eléri.

Addig letörlöm könnyeimet, s megyek Rendeltetésem pályafutásain,

A jobb s nemesb lelkeknek útján Merre erőm s inaim vihetnek.

Bizton tekintem mély sírom éjjelét! Zordon, de óh, nem, nem lehet az gonosz,

Mert a Te munkád; ott is elszórt  Csontjaimat kezeid takarják

(Isten, hit, vigasz, istenismeret, halál)

Berzsenyi Dániel (Hozsannázó napok, I.kötet, 6. old.)