verses bizonyság

Ady Endre Bosszús, halk virágének

"Ne vess el engemet az én vénségemnek idején, mikor elfogy
az én erőm, ne hagyj el engemet... Mert szóltak az én
ellenségeim és akik az én életem után leselkednek, együtt
tanácskoznak, mondván: Az Isten elhagyta őtet. Kergessétek
és fogjátok meg őtet, mert nincs, aki megszabadítaná."
Zsoltárok könyve 71. 9-11. V.

Ugye, Uram, hogy mosolyogjak S tovább virítsak Te szép, álmok,
Nagy parkodban, Miként a fiatal virágok?
Így akarod, így kell akarnod, Minden plántáknak ültetője:
Bú és gaz hogy Leghűbb virágod be ne nője.
Mert ami van, mind Te virágod S minek rostjait nedv-ár rója,
Uram, Isten, Mind a Te parkod virulója.
Akit Te életben tartottál, Szirom-kincseket kire költél,
Neked drága Mind, akit ifjan meg nem öltél.
Te szemeid igen minden látók, Nem fogja be kufár szegénység,
Neked mindegy Virág-ifjúság, virág-vénség.
Akit Te virágzásra szántál, Virágozzék, míg ki nem rántod
Ős kertedből. S úgy-e, szépek a vén virágok?
Mérges szagú, vad burján-rózsák Ifjas truccal mégis rám törnek.
Látod, látod: Kölyök virágaid gyötörnek.
Üzenj nekik a tüzes Nappal, Hogy szerelmed virág-hóbortja
Az a vénség, Mely vénségét ifjuan hordja.
Üzenj nekik, hogy istenséged Fekete rózsáért sóvárog
S vágyad teltét Virág-vénülésig bevárod.
Én, jó Uram, fekete rózsád, Élek, ha diktálod, hogy éljek,
De vigyázz rám: Lázongnak a virág-cselédek.
Te ültettél, Te vénítettél, Virágoztam, ahogy akartad,
Mit akarsz még: Virágozzak vagy rontva haljak?
Vidítnod kell ily ritka plántát Neked, Te, egyedül nem dőre
S kénkövekkel Csapnod minden leselkedőre.
De addig, ugye, mosolyogjak S tovább virítsak Te szép, álnok
Nagy parkodban, Miként a fiatal virágok?