bizonyság

 Isten népének egysége                                                                         

 Zöldi Józsefné                    

 Hetek óta sötét felhők borítják az eget. Szűnni nem akaró esőzések áztatják a város utcáit, házait. Felduzzadtak a patakok és szinte folyamként zúdulnak le a Mecsekről. A víz befolyik a pincékbe, kertekbe, szobákba, az alacsonyabban fekvő területeket csaknem teljesen elönti. Sok embernek, családnak tönkrement az otthona és átmeneti szálláson kaptak helyet, amíg a károkat helyre lehet állítani.

      A szociális otthon, ahol dolgozom, szintén ürített ki néhány szobát, hogy az árvízkárosult embereket be tudjuk fogadni. A Katasztrófavédelem autóval szállította őket hozzánk. Első nap öt embertársunkat helyeztünk el. Éppen délutános voltam és úgy adódott, hogy csoportvezetőnek voltam beosztva arra a hétre, tehát a döntésekért, a feladatmegoldás minőségéért engem terhelt a felelősség. Mindent megtettünk, hogy ezek az átfázott, szomorú emberek megpihenjenek.

            Ahogy teltek a napok, sokat beszélgettem velük. Szívesen elmesélték, mi történt, hogyan éltek. Láttam, hogy szívesen vannak nálunk, talán kinn az életben nem is volt ilyen ellátásuk, kényelmük. Volt közöttük egy roma néni, akinek olyan kedves, békességes volt az arca. Jó volt ránézni, mert kedvesség, szeretet tükröződött a szemében.                                                                                                                                                                         Egyik délután éppen vacsora- és gyógyszerosztáshoz készülődtünk, amikor megjelent az osztályon öt eleven fellépésű, erős roma férfi és tudatták velünk, hogy őket a Katasztrófavédelem küldte hozzánk, hogy szállást és ellátást kapjanak nálunk. Nagyon kedvesek, szimpatikusak voltak. Hely volt bőven, ennivaló is, csak hát semmiféle értesítést nem kaptunk a jöttük ről.  Kedvesen fogadtuk őket és megkértük, hogy várjanak, míg érdeklődünk a hatóságoknál. Ők beleegyeztek ebbe, de kérték, hogy addig hadd látogassák meg az édesanyjukat, aki már itt van. Lekísértem őket. Útközben elmondták, hogy ők Jézus Krisztus követői, az egész családjuk megtért és örömmel szolgálják az Urat. Akkor villant belém a gondolat, hogy ezért volt olyan ismerős és vonzó a mamika! Mindjárt elmondtam örömmel, hogy én is szeretem az Urat. A testvérség édes öröme ott vibrált közöttünk, ahogy mentünk a házhoz, ahol a néni lakott. Mikor odaértünk, ők újságolták az édesanyjuknak, hogy az egyik nővérke  hívő. Úgy körülvették szeretettel, féltő mozdulatokkal, kérdezték, meséltek neki, valami hihetetlenül szép családi jelenetet láttam. Teljesen megfeledkeztek arról, hogy én ott állok az ajtóban. Amikor észrevettek, kedves mosollyal hívtak beljebb. Sugárzott az arcukról az Úr Jézus arcának szépsége! Jó volt közöttük lenni. Éreztem, hogy teljesen közéjük tartozom, mert testvéreim az Úr Jézusban. Egyik Igét a másik után idézték, és mindez olyan helyénvaló és élő volt! Mindenkinek az arca ragyogott az örömtől. Sajnos, el kellett köszönnöm, mert várt az esti munka, a vacsora- és gyógyszerosztás, fektetés és az ő sorsuk felőli intézkedés is. Kiderült, hogy csak éjszakára kaptak szállást, napközben hivatalos dolgaikat kellett intézniük.                                                                                                

Másnap bejött a mamikához két asszony és egy kisfiú. Az egyik asszony a menye volt. Örömmel ismertem rá, mert mikor én még kislány voltam, a mi gyülekezetünkbe járt. Azután egy roma gyülekezetbe épültek be. Megismétlődött annak az érdekes, testvéri örömnek az érzése. Akkor jobban ráértem, sokat beszélgettünk az Úrról. Csodálatos volt, hogy az Úr Jézusban ilyen közel kerülhetünk egymáshoz, ennyire egy nyelvet beszélünk!

            Csak pár napig voltak ott, mert az esőzésnek vége szakadt, az otthonukat sikerült rendbe tenni, de ez a pár nap   számomra feledhetetlen élményekkel tett gazdagabbá. Eddig is tudtam, de most megerősödött bennem az a tudat, hogy Isten gyermekei egyek, bárhol is éljenek ebben a világban. Maga a Szent Lélek kovácsolja eggyé Isten népét. Nincs szükség arra, hogy különösebb egységre jussanak, mert már most egyek! Azokkal nincs meg az egység, akik nem az Úréi.

            Ahogy írom ezt a bizonyságot, előttem van ennek a családnak örömtől, szeretettől sugárzó arca. Örülök, hogy megismerhettem őket és hogy ők is a testvéreim az Úr Jézusban!

Vargha Gyuláné: IMÁDSÁG         

Ó, hála neked, jó Atyám,
Hogy engem úgy szeretsz,
Gondot viselsz mindig reám
S ösvényeden vezetsz.

Taníts, nevelj, hogy Téged
Jobban szeresselek,
Hogy ezt a földi életet
Leélhessem Veled.

Híven követve Jézusom’,
Lelkem hű pásztorát,
Ő jár elöl a jó úton,
Ő visz a mennybe át.