bizonyság

Dicsőítés bibliai alapjai                                                                                                   

A dicsőítés a dicsőség elismerése és a tisztelet kifejezése. Isten dicsősége az, amiben láthatatlan hatalma és gazdagsága, saját személye megnyilvánul. Így Isten dicsősége megjelenik a teremtett világban (Zsolt 19,2), különböző látomásokban (Ez 1,28), történelmi cselekvésében, szabadításban és az ítéletben egyaránt (Zsolt 85,10; Ézs 42,8.17). Teljessége Jézus Krisztusban jelent meg, aki Isten dicsőségének kisugárzása, lényének képmása (Zsid 1,3).

A Máté 6,2 szerint az alamizsnájukat látványosan osztó képmutatókat az emberek „dicsőítik”, kinyilvánítják elismerésüket. Ehhez szükség van arra, hogy az alamizsnaosztás észrevehető legyen – ezért kürtöltetnek maguk előtt. A dicsőítés tehát válasz, a dicsőség felismeréséből megszülető elismerés. A dicsőség (a dicséretre méltó volt) ismerete nélkül nem lehet dicsőíteni senkit. Isten dicsőítése annak elismerése, hogy kicsoda ő, és mit tett. Az elismerés ezernyiféle lehet, nélkülözhetetlen előfeltétele azonban Isten személyének és tetteinek ismerete.

A teremtett világon a Teremtő ujjlenyomata van, ezért Isten dicsőségét tükrözi és hirdeti (Zsolt 19,2–7), amihez alázat párosul (Zsolt 104,27–30). Az Isten képmására teremtetett ember szintén magán hordozza a Teremtő dicsőségét: innen van méltósága (Zsolt 8,6–7). Az ember ugyanakkor – szemben más teremtményekkel – szabadságot is kapott. Szabadsága azt jelenti, hogy míg a természet „automatikusan” beszél Isten dicsőségéről, addig az ember dönthet arról, hogy dicsőíti-e Teremtőjét, vagy sem. Dönthet arról, hogy tiszteli-e Istent (van egy fa a kertben, ami csak Isten „illetékességi körébe” tartozik, 1Móz 2,16–17), akar-e vele közösséget. Az ember döntése nemleges volt. A Róma 1,18–32 szerint az ember bűne abban áll, hogy Istent nem dicsőítette, nem Istenként tekintett rá. Ezért most „híjával van az Isten dicsőségének” (Róm 3,23), csak torz képmás, nem részese az Istennel való közösségnek, az életnek: megváltásra szorul. A dicsőítés tehát nem más, mint a teremtmény helyes viszonyulása Teremtőjéhez. Az ember esetében ez az egész élet Istenre hangoltságát jelenti. Az ember ezt utasította vissza.

Mivel a bukott ember sem Istent nem ismeri, sem azt nem tudja, hogyan kellene neki válaszolnia, Jézus Krisztus küldetése kettős: bemutatni Istent, elhozni dicsőségét, ill. bemutatni az Istenre tekintő embert, az igazi dicsőítést. Ez János evangéliumában kifejezetten is hangsúlyos. Itt Jézus Krisztus úgy áll előttünk, mint aki – bemutatva az Atyát – megdicsőíti őt (Jn 17,4). Ugyanakkor az Atya is megdicsőíti a Fiút (8,54). Lázár „elalvása” és feltámasztása is „az Isten dicsőségét szolgálja, hogy általa megdicsőüljön az Isten fia” (11,4), Márta pedig ha hisz, megláthatja az Isten dicsőségét (11,40). A dicsőítés és a kinyilatkoztatás jelentése összefonódik: „’...Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet!’ Erre hang hallatszott az égből: ’Már megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem.’” (Jn 12,28) Ez az „ismét” a nagyhét és húsvét eseményeit jelenti. Maga Jézus mondja: „Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia” (12,23). Jézus szenvedésében, halálában és feltámadásában Isten kinyilatkoztatja magát. A történésekben Isten dicsősége, végtelen hatalma és szeretete jelenik meg. Még az áruló Júdás távozása is az Emberfiát dicsőíti (Jn 13,31–32). Jézus egész életével, engedelmességével az Atyát dicsőítette. Ennek része halála is.

Az Atya pedig elfogadja a Fiú szolgálatát, feltámasztja és visszaemeli saját dicsőségébe. „Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem: és most te dicsőíts meg, Atyám, önmagadnál azzal a dicsőséggel, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt a világ lett!” (Jn 17,4–5)
Jézus Krisztus Isten dicsőségét ajándékozza az embernek, azt a dicsőséget, amelyet elvesztett, amely nélkül embersége is töredékes. „Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam...” (Jn 17,22) Így az emberben megszülethet a válasz, Isten dicsőségének elismerése, aminek most már mindenképpen része a megfeszített és feltámadt Jézus Krisztus imádása. Részese lesz az Isten dicsőségének: az már most az övé, bár még nem teljesen. Pál ezzel kapcsolatban egy folyamatos átformálódásról beszél: „Mi pedig mindnyájan, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre” (2Kor 3,18). Isten dicsőítése a megváltott ember részéről a neki átadott életben, annak teljességében jelentkezik. A krisztusi szabadítás révén az ember ismét eljut valódi méltóságára, emberségére. Az üdvösség Isten dicsőségében való részesedés is (2Thessz 2,13–14).
   / ez a kedve atyafi már az úrnál van,  Gödöllőn volt lelkész és a teológián tanított, áldásos volt élete ,kis családjai maradtak hátra feleségével /                                                                                  Szirtes András