levél

Ne szólj bele!

 Testvéreim a fallal körülvett Jüancsouban laktak, az én lakásom kívül esett, ahol az imaházunk is volt. Egy este nagy vágyat éreztem, hogy kicsit kimenjek az utcára, és valakinek bizonyságot tegyek Jézusról. A kínaiak ritkán fogják fel azonnal, miről van szó, de személyes kapcsolaton keresztül könnyebben megmozdulnak, hogy eljöjjenek az imaházba, és többet halljanak Jézusról.

 Amint mendegéltem egy csapat asszony hozzám szegődött, akik látni akarták, mit akar ez a külföldi nő este az utcán. Kissé kijjebb érve megálltam, megfordultam, kedvesen köszöntem és elkezdtem az embereknek Jézusról beszélni. Láthatóan nem volt rájuk olyan hatással, mint szerettem volna. Szemügyre vették a ruhámat, az arcomat, míg én szívemben azért esedeztem az Úrhoz, tegye meg, hogy a kínai asszonyok odafigyeljenek, és az igehirdetés megérintse őket. Legnagyobb rémületemre hirtelen egy anyakoca rontott elő, éppen a kör közepébe, mely körülöttem alakult. Ez nem volt elég, a koca elkezdte őket körülszaglászni, egyiket a másik után. Legszívesebben szép finoman oldalba rúgtam volna, hogy körünkből kisegítsem, de ezzel szerfelett megbotránkoztattam volna hallgatóimat, mert a kínai családban a sertés nagy becsben van, mivel a gazdagságot jelképezi. Nem maradt más hátra, mint szívemben az Úrhoz kiáltani: „Könyörülj, Úr Jézus, légy segítségül!”

 A disznó nem elégedett meg azzal, hogy az egész kört – engem is beleértve – egyszer végigszaglászta, újra elölről kezdte, végül nálam kötött ki, nekitámaszkodott a lábszáramnak, néhányszor röfögve hozzádörgölődzött, majd rátelepedett a lábamra. Cipőmet úgy odaszorította, hogy – mozdulni sem tudva – nem tehettem egyebet, mint tovább prédikáltam. – És mi történt? A kínai asszonyok szinte egy szájjal kiáltották:

– Te jó ember vagy! Békességed van, különben a disznó nem ment volna hozzád, hogy a lábad elé feküdjön.

 Egyszerre megnyertem teljes figyelmüket, s az ajtó máris nyitva állt.

– Igen, békességem van – hagytam helyben –, most pedig hadd  mondjam el nektek, hogy találtam meg a békességet.

 Míg arról beszéltem, hogyan jöttem a Megváltóhoz, meg kellett alázkodnom Isten előtt, hogy szívemben úgy bosszankodtam a disznóra, pedig maga az Úr küldte feleletképpen segélykiáltásomra. Ismét tisztán és világosan előttem állt az a kis mondat, amit az Úr más összefüggésben tanított: „Te pedig ne szólj bele!”

 Olyan új lett megint, hogy Ő imameghallgató, de a meghallgatásban nem köti magát a mi elképzelésünkhöz. Hálás szívvel tértem haza, és olyan boldog voltam, hogy találtam embereket, akiknek Jézusról szólhattam. A legszebb az volt, hogy az Ige gyümölcsöt termett, és néhány asszonyban vágy támadt, hogy többet halljon Jézusról. Ó Uram, nagy és dicsőséges Isten, milyen különös úton vezetsz néha! Eleinte sokszor egyáltalán nem értjük. Te tudod azonban, hogy én minden utadra – bármilyen legyen az – igent mondtam. A Te útaid csodálatos utak! Köszönöm Neked. Ámen.