köszöntő

Hálaadás
Az evangéliumi hívő ember gondolatainak egyik jellemző sajátossága az Isten iránti hála és köszönet. Szinte kevés és méltatlanul ritka alkalomnak tartja, hogy évente csak egy hálaadó ünnepély van, amelyen az oltárra teheti javait.
Nehéz lenne pontosan meghatározni, hogy mióta tartunk hazánkban hálaadó ünnepélyeket, de könnyen megláthatja bárki az őszi hónapokban rendezett szép napok növekvő népszerűségét. A vidéki gyülekezetekből elvándorló fiatalabb nemzedék tagjai hazatérnek. Azonos körzethez tartozó gyülekezetek megállapított sorrend szerint rendszeresítik az ünnepi istentiszteleteket, mert kölcsönösen végigjárják valamennyit; ezért jó tudni, mikor melyik gyülekezetre kerül sor. Hatalmas szeretetvendégséget rendeznek, távoli prédikátort hívnak, és előfordul, hogy a hálaadási gyűjtés fölözi az „otthoni gyülekezet” egész évi bevételét. A városban élő családtagok leróják az adósságot, amit azért éreznek, mert nem vehetnek részt az őket egykor nevelgető testvéri közösség gondjainak és terheinek viseléséből. 
A szívbeli hála virágaival együtt nő föl az elégedettség, és kipusztulnak a zúgolódás, követelőzés, elégedetlenség gyomjai. A hálaadó hívő ember a legcsekélyebb eredményt is az Úrnak tulajdonítja. Boldog, ha meglátja az áldást, és miért ne látna több okot a köszönetre, mint a zúgolódásra! 
Egy szemernyi hála édesebb, mint a csalódás keserűsége. Nem szeretünk keseregni és másokat keseríteni! A boldogsághoz vezető úton nem a köveket és a göröngyöket rugdossuk, dobáljuk, hanem simítjuk az egyenlőtlenségeket.
A hálaadás bizakodóvá tesz, óv a pesszimizmustól és a depressziótól. Hiszen Isten, aki annyi jót ad nekünk, miért feledkezne meg rólunk? Ahogy eddig nem hagyott el, úgy tesz a jövőben is, és mellettünk marad.
A hálaadást nemcsak az emberek gyakorolják a földön, az üdvözült lelkek körében szintén megtörténik. Ezt tanítja nekünk a Jelenések látnoka (4,9; 7,12; 11,17). Gyönyörű mennyei hálaadó verseket és énekeket idéznek az üdvözültek, dicsőítve Jézus Krisztust, Isten Bárányát. Jó lesz tehát „szoktatni magunkat” a hálaadásra, nehogy keresgélnünk kelljen a szavakat, mert életünkben jeremiádokat mondtunk, panaszkodtunk és zúgolódtunk.
 Jön az őszi idény. Érik a gyümölcs, és vele gyarapodik tapasztalatunk Isten gondoskodó jóságáról. Hangolódjunk föl vidám hálaadásra, és fejezzük ki mindnyájan: „Boldog vagyok, mert az Úr jót tett velem!”


Hálára nevelés a családban
Köszönd meg, drágám! – tanítjuk gyermekünket kiskorában. Ez rendjén is van így. Nálunk, Isten gyermekeinél ez nem csupán a jólneveltség kérdése, sokkal többről, egy életszemléletről van szó. Ugyanakkor nekünk is jólesik, ha gyermekeink hálásak azért, amit tőlünk – gyakran áldozatok árán – kapnak.
Amikor a hálára gondolunk, szinte tódulnak emlékezetünkbe a megtanult aranymondások, igeversek:
„Aki hálával áldozik, az dicsőít engem...” (Zsolt 50,23)
„Istenem vagy te, azért hálát adok néked.” (Zsolt 118,28)
„Bízzál Istenben, mert még hálát adok néki...” (Zsolt 42,12)
„Adjatok hálát az Istennek, az Atyának mindenkor, mindenért...” (Ef 5,20)
Felmerül a kérdés: Vajon a gyakorlatban is alkalmazzuk, amit megtanultunk?
És mint az élet egyéb területein, itt is az érvényesül, hogy többet jelent gyermekeink számára, amit megélünk, annál, amit csak tanítunk.
Sokan átmentünk már nagy próbán, nehézségen, amikor úgy éreztük, hogy ha ebből kihoz az Úr, örökké hálásak leszünk neki. De ez meg is valósul?
Lehet-e egyáltalán hálára nevelni? Nem erőltetett az ilyen köszönet? A hálának szívből kell jönnie, önként. Ez így igaz. Ugyanakkor mennyi jó dolgot csinálunk csak azért, mert megtanultuk, mert kötelező (pl. fogmosás, a Kresz szabályainak betartása stb.). Ha csupán azt tennénk, amit az érzéseink diktálnak, önpusztító, önző életet élnénk.
Isten, a teremtőnk jól tudja ezt. Tudja, hogy nekünk a legjobb, amikor hálával, örömmel, megelégedéssel van tele a szívünk.
Számomra Anna hálája kimagasló példa. Sok szenvedés, megaláztatás, imádság után megszületik a várva várt Sámuel. Elválasztása után édesanyja – ígérete szerint – elviszi Éli főpaphoz, hogy ott is hagyja. Belegondolni is megrázó. (Engem az is megviselt, amikor óvodában hagytam először gyermekeimet.) És nem azt olvassuk Annáról, hogy vigasztalhatatlanul sír, hanem imádja az Urat, és hálát énekel. Talán nem véletlen, hogy éppen az ő fiának jutott először eszébe, hogy felállítsa Ében-Háézer kövét, mert ezt mondta: Mindeddig megsegített bennünket az Úr!
Az Igéből azt látom, hogy Krisztus el is várja a hálát. Megdöbbentő figyelni életét, mennyire önzetlenül, alázatosan szolgált. Ment (gyalog), mikor hívták, gyakran enni sem maradt ideje, annyira lefoglalták a szükségben lévő emberek. Viszont örömmel fogadta, ha megköszönték gyógyítását, bűnbocsánatát. Gondoljunk csak a 10 leprás esetére, vagy arra a megrázó jelenetre, amikor a bűnös nő megkeni Jézus lábát. De Megváltónk példát is mutatott a hálaadásban. Ő, aki Isten Fia, aki ott volt a teremtésnél, aki a láthatatlan Isten képe, hálát ad, amikor kezébe veszi a kenyeret, és még sok más esetben is.
Mózes is hangsúlyosan inti Izrael népét, hogy amikor bemennek majd az ígéret földjére, és bőségben fognak élni, föl ne fuvalkodjanak, ne gondolják, hogy ezt saját erejükből érték el (5Móz 8,11–18)! Ma is fenyeget bennünket hasonló kísértés. Élvezzük Isten áldásait, segítségét tanulásban, munkában, és közben észre sem vesszük talán, hogy magunknak tulajdonítjuk az elért eredményeket, és nem Istennek adjuk a dicsőséget. Milyen szükség van ilyenkor egy szeretettel teljes figyelmeztetésre, intésre!
Pál apostol is felhívja figyelmünket hasonló veszélyre: „Mert bár az Istent megismerték, mégsem dicsőítették Istenként, sem hálát nem adtak neki...” (Róm 1,21) És elmondja a következő versekben, hogy mi történik azokkal, akik elmulasztják a hálaadást, Isten dicsőítését: olyan szörnyű bűnökbe eshetnek, amikre szinte gondolni sem szeretünk, a vége pedig halál.
A fentiek alapján igen nagy a felelősségünk szülőknek, idősebb hívőknek, mire tanítjuk gyermekeinket, a következő nemzedéket. Bár megvalósulna az ige szava: „Mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra” (1Thessz 5,18)!