az Úr közel -harmadik

 A harmadik „Úr-közel”

Ez a szellemi „Úr-közel” a harmadik Isten-közelség, mely ugyan a prófétáknak is részéül jutott már, de főleg az egyház tagjainak tartatott fenn. Azután, hogy a Vőlegény elvétetett a lakodalmasoktól s megszűnt a testi „Úr-közelség”; eljött a böjt ideje (Márk 2, 20); a nyomorúságnak, üldöztetésnek napjaiban, mialatt az Urat a láthatatlan szellemvilág rejtette a tanítványok esdő tekintete elől: elérkezett az idő a Szellem láthatatlan munkájára s lehetségessé vált, hogy az Úr láthatatlan, szellemi közelségben legyen azokkal, akik akartak és tudtak hinni a láthatatlanban.

Krisztus Szelleme útján van hozzánk közel, ki a szellemi vaknak világosságot ad; fülünket megnyitja az Ige belső értelme felé; a csüggedőnek, meggyötörtnek vigasztalást hoz; Krisztus arcát a kereszten mindig szebbnek mutatja meg; szívünkbe szeretetét tölti ki és a reménységet mindig ragyogóbb színekbe festi. Megszentelődni annyi, mint szellemi Krisztusközeibe jutni. E Krisztus-közeliben mindig erősebb lesz a vágy, hogy Őt szemtől-szembe megláthassuk. Mennél tisztábban rajzolódik ki arca lelkünkben, annál terhesebbé válik a körülöttünk levő istentelen világ, s lelkünkben egy kérdés ölt mindig határozottabb alakot: Meddig még, óh Urunk, meddig késel még eljöveteleddel, hogy a tieiddel örökre egyesülj?! A Szellem és a menyasszony egy imádságban egyesülnek: „Jövel, Uram Jézus!” (Jel. 22, 17). De addig is, amíg a testi egyesülés ideje elérkezik, az egyháznak módja van Szellemben közelebb menni az Úrhoz és „kapni az élet vizét ingyen!”
Az egyház-menyasszony sóvárgó vágyakozásának teljes és igazi kielégítése azonban az Úr visszajövetele lesz. Bizonyos feltételek betelése mellett lehetséges lett volna, hogy Jézus még az apostoli korszakban visszatérjen s ezt Pál is, az első keresztyének is várták. De a feltételek nem teljesültek; az egyház elhagyta az első szeretetet; saját erejében bízott, mind kevésbé látszott Istenre szorulni; másfelől megszerette a világot; megkívánta a külső pompát, a világ hatalmát; a szellemi, belső kincsek pedig üres szavakká vékonyultak.
Ezt a folyamatot mutatják a Jelenések Könyve 2. és 3. fejezetében foglalt levelek, melyeket a testileg távollevő, Szelleme által a gyülekezetek között járó Krisztus küldött az ázsiai 7 gyülekezetnek, rajtuk keresztül az egyháznak. Amíg az emberek aludtak, éjszaka sötétjében eljött a világ Gazdájának ellensége és konkolyt vetett a tiszta búza közé, melyet Jézus és az apostolok vetettek: Isten megengedte, hogy a búza és a konkoly, az igazság és a tévedés együtt nevelkedjenek, míg mindkettő megérik. Csakhamar zsidó és pogány tévedések töltötték meg az egyházat és nemcsak a helyes tanítást szorították félre, hanem a helyes életet is meghamisították. Az egyház vagyont gyűjtött evilágban, melyben az Üdvözítőnek csak véres kereszt jutott; az egyház kulturális és tudományos tekintélyt szerzett evilágban, amelyet Isten a Kereszt bolondsága által váltott meg; az egyház megbékült Krisztus ellenségeivel, őket bebocsátotta belső köreibe; rájuk bízta a főpapi és tanítói székeket és ezzel az egyházat világivá tette. Az egyház, a Krisztus főpapi imádságában kért egység helyett széjjelszakadozott; testvér a testvért üldözte. De ha egy üldözött szekta a történelem fordulatai közt uralomra jutott, éppen úgy ráült részeg dicsekvéssel és hatalomszeretettel a világi uralom fenevadjára, mint gyűlölt korábbi üldözője.
Az egyház Krisztus-távolba jutott. A reformáció igazi célja több volt, mint a helyes tan helyreállítása; Krisztus-távolból Krisztus-közeibe kellett vinnie az egyházat. Ezért töltötte el Luthert aggodalommal, mikor a tanbeli reformáció a gyűlölet hidegségében benne hagyta a keresztyéneket s ezért küldött a helyesnek hirdetett tanban megmerevedő egyházra Isten újabb szenvedést, újabb tévelygést és újabb reformációikat. A reformáció örökké tart, mert szüntelen működnek az Istentől elsodró és az Istenhez visszavezérlő erők. Megszentelődés és reformáció: ugyanaz a művelet. Mindenki reformátor, aki az egyházat