A madár, fiaihoz .- Tompa
Mihály 1852.
Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig ültök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanítottalak?!
Vagy ha elmúlt s többé vissza nem jő
A víg ének s régi kedvetek:
Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek!
Nagy vihar volt. Feldúlt berkeinken
Enyhe, árnyas rejtek nem fogad:
S ti hallgattok? elkészültök innen?
Itt hagynátok bús anyátokat?!
Más berekben másképp szól az ének,
Ott nem értik a ti nyelvetek ...
Puszta bár, az otthonos vidéknek,
Fiaim, csak énekeljetek!
Hozzatok dalt emlékül, a hajdan
Lomb- s virággal gazdag tájirúl;
Zengjétek meg a jövőt, ha majdan
E kopár föld újra felvirul.
Dalotokra könnyebben derül fény,
Hamarabb kihajt a holt berek;
A jelennek búját édesítvén:
Fiaim, csak énekeljetek!
A bokorban itt az ősi fészek,
Mely növelte könnyű szárnyatok;
Megpihenni most is abba tértek,
Bár a fellegek közt járjatok!
S most, hogy a szél összevissza tépte:
Ugy tennétek, mint az emberek?
Itt hagynátok, idegent cserélve ...? -
Fiaim, csak énekeljetek!
Meddig ültök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanítottalak?!
Vagy ha elmúlt s többé vissza nem jő
A víg ének s régi kedvetek:
Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek!
Nagy vihar volt. Feldúlt berkeinken
Enyhe, árnyas rejtek nem fogad:
S ti hallgattok? elkészültök innen?
Itt hagynátok bús anyátokat?!
Más berekben másképp szól az ének,
Ott nem értik a ti nyelvetek ...
Puszta bár, az otthonos vidéknek,
Fiaim, csak énekeljetek!
Hozzatok dalt emlékül, a hajdan
Lomb- s virággal gazdag tájirúl;
Zengjétek meg a jövőt, ha majdan
E kopár föld újra felvirul.
Dalotokra könnyebben derül fény,
Hamarabb kihajt a holt berek;
A jelennek búját édesítvén:
Fiaim, csak énekeljetek!
A bokorban itt az ősi fészek,
Mely növelte könnyű szárnyatok;
Megpihenni most is abba tértek,
Bár a fellegek közt járjatok!
S most, hogy a szél összevissza tépte:
Ugy tennétek, mint az emberek?
Itt hagynátok, idegent cserélve ...? -
Fiaim, csak énekeljetek!
-----------------------------------
Vegyétek fel az Isten minden fegyverét, hogy ellenállhassatok ama gonosz
napon és mindent elvégezve megállhassatok. (Ef 6, 13) Harcunk fegyverei
A teljes fegyverzetről van itt szó, amelyből egy darabnak sem szabad hiányozni. Legyünk mindig annak a tudatában, hogy a Sátánnal és az ő szolgáival van dolgunk. De azért ne hárítsunk rá mindent és ne tegyük őt ún. bűnbakká. Mindent vagy a legtöbb rosszat a Sátánra próbálunk hárítani. De a gonoszság elsősorban bennünk van. Jakab apostol ezt nyomatékosan hangsúlyozza: ,,Mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága." Alázkodjunk meg minden rossz gondolattal kapcsolatban, ami felülkerekedik bennünk! A Sátán nem tudná azt felkelteni, ha nem rejtőzne bennünk a gonoszság magva. De már maga az is vigasztaló, ha elmondhatjuk: az ellenség van e dolog mögött! Isten gyermekeit sokszor környékezi az a veszély, hogy kishitűvé válnak, ha ismételten előjönnek a régi kísértések, amikre már úgy néztek, mint megharcolt és legyőzött dolgokra. Saját magukat sem értik, és olyan rejtélyes előttük; hiszen nem akarják a gonoszt, könnyek között vágynak tőle szabadulni, s azután jönnek pillanatok és órák, amikor a gonosz mégis félelmetes, lenyűgöző módon csalogatja őket. Ilyenkor közel állnak az elcsüggedéshez. Vigyázz! Az ellenség az, ne hagyd, hogy leverjen!
Vagy gyűlölködő emberekkel van dolgunk, talán legközelebbi hozzátartozóink gyötörnek. Kísértésünk, hogy megkeseredünk velük szemben. Felszabadító már az is, ha felismerjük: az ellenség áll mögöttük, az uszítja őket ellenünk, hogy féltékenységgel, daccal, engedetlenséggel és mindenféle gonoszsággal gyötörjön. Így csak eszközök és csak sajnálnunk kell, hogy a gonosz felhasználhatja őket. Nem vesszük tevékenységüket személyünk elleni támadásnak; látjuk azt a nagy harcot a világosság és sötétség között, amibe mint hívők belejutottunk.
Vannak gonosz napok, amikor az ellenség különösen erőteljesen száll síkra és támad ránk. Ilyen volt az Úr Jézus 40 napja a pusztai kísértéskor. De az ellenség sem dühönghet folyton. Isten mindig ád gyermekeinek kíméleti időt. Csak ne legyünk magabiztosak és ügyeljünk a gonosz napokra! Ilyenkor a kegyelem egét felleg borítja, nem érezzük az Úr közelségét. Úgy tűnik, mintha a Megváltó kiszolgáltatott volna az ellenségnek. Ez azonban csak látszat. Ő mégis ott van és ha rejtve is, de tart minket. Carl Eichhorn "Isten műhelyében" c. könyvéből
A teljes fegyverzetről van itt szó, amelyből egy darabnak sem szabad hiányozni. Legyünk mindig annak a tudatában, hogy a Sátánnal és az ő szolgáival van dolgunk. De azért ne hárítsunk rá mindent és ne tegyük őt ún. bűnbakká. Mindent vagy a legtöbb rosszat a Sátánra próbálunk hárítani. De a gonoszság elsősorban bennünk van. Jakab apostol ezt nyomatékosan hangsúlyozza: ,,Mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága." Alázkodjunk meg minden rossz gondolattal kapcsolatban, ami felülkerekedik bennünk! A Sátán nem tudná azt felkelteni, ha nem rejtőzne bennünk a gonoszság magva. De már maga az is vigasztaló, ha elmondhatjuk: az ellenség van e dolog mögött! Isten gyermekeit sokszor környékezi az a veszély, hogy kishitűvé válnak, ha ismételten előjönnek a régi kísértések, amikre már úgy néztek, mint megharcolt és legyőzött dolgokra. Saját magukat sem értik, és olyan rejtélyes előttük; hiszen nem akarják a gonoszt, könnyek között vágynak tőle szabadulni, s azután jönnek pillanatok és órák, amikor a gonosz mégis félelmetes, lenyűgöző módon csalogatja őket. Ilyenkor közel állnak az elcsüggedéshez. Vigyázz! Az ellenség az, ne hagyd, hogy leverjen!
Vagy gyűlölködő emberekkel van dolgunk, talán legközelebbi hozzátartozóink gyötörnek. Kísértésünk, hogy megkeseredünk velük szemben. Felszabadító már az is, ha felismerjük: az ellenség áll mögöttük, az uszítja őket ellenünk, hogy féltékenységgel, daccal, engedetlenséggel és mindenféle gonoszsággal gyötörjön. Így csak eszközök és csak sajnálnunk kell, hogy a gonosz felhasználhatja őket. Nem vesszük tevékenységüket személyünk elleni támadásnak; látjuk azt a nagy harcot a világosság és sötétség között, amibe mint hívők belejutottunk.
Vannak gonosz napok, amikor az ellenség különösen erőteljesen száll síkra és támad ránk. Ilyen volt az Úr Jézus 40 napja a pusztai kísértéskor. De az ellenség sem dühönghet folyton. Isten mindig ád gyermekeinek kíméleti időt. Csak ne legyünk magabiztosak és ügyeljünk a gonosz napokra! Ilyenkor a kegyelem egét felleg borítja, nem érezzük az Úr közelségét. Úgy tűnik, mintha a Megváltó kiszolgáltatott volna az ellenségnek. Ez azonban csak látszat. Ő mégis ott van és ha rejtve is, de tart minket. Carl Eichhorn "Isten műhelyében" c. könyvéből
-------------------------------------------------
Tompa Mihály: levél egy kibujdosott barátom után
Ki messze, messze vagy, kinek hajója már
A zúgó tengeren remélve, küzdve jár,
Vagy a boldog világ előtt horgonyt vetett:
Egy-két szót, jó barát, hadd szóljak még veled!
Nem is érlek be tán, mint madárt a haraszt,
Amelyet a szellő azon fáról szakaszt,
Hol vesztett fészke állt s kisded családja benn,
S a távozó után lebbenti csendesen.
Lelked mit érzett, hogy elhagyád e hont,
Midőn úgy hagytad el, hogy sohse lásd viszont?
Nem állított meg a határnál valami...?
Honszeretet, ha azt ki tudnók mondani!
Égnek fejed felett nagy fényes csillagok,
A gazdag föld ezer virágtól mosolyog;
Ah de azok neked mind ösmeretlenek!
S nem ezek közt valál futkározó gyerek.
Mert a boldogságra kevés csak a jelen,
A múlton épül az s az emlékezeten;
Örömeinkre szint s derűt titkon az ád,
Mint a gyök adja a virág színét, szagát.
Szó nélkül távozál, - nem vádollak, hiszen
Hogy kínos lett volna búcsúznod, elhiszem!
A daru is búsan kiáltozik, pedig
Egész nemzetével útra kerekedik.
Mégis, mégis minek hagytál bennünket el?
Meglásd, ha itthon fájt, ott is fáj a kebel;
Bizony, ha lelked fáj, ha rajta seb vagyon:
Könnyebben begyógyul a honi hantokon.
S ha vígan lépted át a háznak küszöbét,
Honnan vidám zene s pohár csengett eléd:
Nincs lelked, hogy meleg részvéttel hágjad át,
Midőn nagy bú miatt gyászt öltött a család?
Ha aki fölnevelt, a kedves jó anya,
Betegen, rongyosan elédbe állana:
Karjába omlanál, ölelve melegen,
Azért, hogy rajta már nincs bársony és selyem.
Mégis szülő honod, a legszentebb anyát,
Nehéz óráiban, rossz gyermek, elhagyád!
Mert ugy szeretted, hogy tovább nem nézhetéd
Sápadt arculatát és könnyező szemét.
Mert akit szeretünk míg ajka mosolyog:
Búbánatában is legyünk osztályosok!
Vegyük el a csapást, miképp a jó napot,
S egymást ne hagyjuk el, ha a sors elhagyott!
Nincs-e elég sebed, oh népem, ami fáj,
Hogy elszéledsz, mint a pásztor nélküli nyáj...?
Itthon még nemzet vagy, bár gyászba öltözött:
Koldus földönfutó más nemzetek között.
S te mit mivelsz? Mi sors kíséri életed?
Megadta a remény, mivel kecsegtetett?
Ha hallanád szavam, tudom mit érzenél:
Szívet cseréljen az, aki hazát cserél!
Hol annyiszor vígan barátkozál velünk:
A kerti hárs alatt úgy él-emlegetünk!
És a szokott helyen szemünk gyakran keres,
De széked örökre üres maradt... üres ...!
S ha koccan a pohár, - míg a meleg szavak
A bujdosók nevét éltetve hangzanak, -
Nem hangzik össze jól, - csengése oly siket...
Oh hogy ne volna az? - hiányzik a tied!
Mért is nem vagy köztünk, elbujdosott barát!?
Minden szó és emlék búsan utal reád...!
Bejárom a mezőt, a zúgó patakot,
Hol ábrándos lelked gyakorta mulatott.
Megnézem elhagyott kerted s szilvásodat,
Hol ápoló kezed nem nyers, nem oltogat;
Minden úgy elvadult, ugy elhagyatva van,
Csak a vad természet munkál szabálytalan.
Ledőlt gyeppamlagod befútta a szeder,
Virágos ágyaid mohar, gaz verte fel,
Öreg szüléd, szegény, mit sem gondol vele,
Te voltál szívének virága ... öröme...!
Befordulék hozzá: már sokkal csendesebb,
Mélyen talált szívén beljebb vonult a seb;
Mint a láng elsőben felcsap s ha ellobog:
Hamu fedi el az élő zsarátnokot.
Beszélgettünk,... ő is szólott, de keveset, -
Kíméltem fájdalmát s nem emlitém neved;
S mellette a bánat keserűn meghatott,
Hogy úgy kell tartanunk, mint aki már halott!
Pedig te élsz. Élj is, barátom, boldogan!
Erős légy, ha mégis a bánat megrohan;
Mert hosszú hervadás emészti azt a fát,
Melyet nagy korában tesznek más földbe át.
S midőn hazánk felé a vándor madarak
Hazádnak partiról majd vissza szállanak:
Távol más világból, nagy tengerek felett,
Küldd vissza nékünk e szíves üdvözletet!
1851
Ki messze, messze vagy, kinek hajója már
A zúgó tengeren remélve, küzdve jár,
Vagy a boldog világ előtt horgonyt vetett:
Egy-két szót, jó barát, hadd szóljak még veled!
Nem is érlek be tán, mint madárt a haraszt,
Amelyet a szellő azon fáról szakaszt,
Hol vesztett fészke állt s kisded családja benn,
S a távozó után lebbenti csendesen.
Lelked mit érzett, hogy elhagyád e hont,
Midőn úgy hagytad el, hogy sohse lásd viszont?
Nem állított meg a határnál valami...?
Honszeretet, ha azt ki tudnók mondani!
Égnek fejed felett nagy fényes csillagok,
A gazdag föld ezer virágtól mosolyog;
Ah de azok neked mind ösmeretlenek!
S nem ezek közt valál futkározó gyerek.
Mert a boldogságra kevés csak a jelen,
A múlton épül az s az emlékezeten;
Örömeinkre szint s derűt titkon az ád,
Mint a gyök adja a virág színét, szagát.
Szó nélkül távozál, - nem vádollak, hiszen
Hogy kínos lett volna búcsúznod, elhiszem!
A daru is búsan kiáltozik, pedig
Egész nemzetével útra kerekedik.
Mégis, mégis minek hagytál bennünket el?
Meglásd, ha itthon fájt, ott is fáj a kebel;
Bizony, ha lelked fáj, ha rajta seb vagyon:
Könnyebben begyógyul a honi hantokon.
S ha vígan lépted át a háznak küszöbét,
Honnan vidám zene s pohár csengett eléd:
Nincs lelked, hogy meleg részvéttel hágjad át,
Midőn nagy bú miatt gyászt öltött a család?
Ha aki fölnevelt, a kedves jó anya,
Betegen, rongyosan elédbe állana:
Karjába omlanál, ölelve melegen,
Azért, hogy rajta már nincs bársony és selyem.
Mégis szülő honod, a legszentebb anyát,
Nehéz óráiban, rossz gyermek, elhagyád!
Mert ugy szeretted, hogy tovább nem nézhetéd
Sápadt arculatát és könnyező szemét.
Mert akit szeretünk míg ajka mosolyog:
Búbánatában is legyünk osztályosok!
Vegyük el a csapást, miképp a jó napot,
S egymást ne hagyjuk el, ha a sors elhagyott!
Nincs-e elég sebed, oh népem, ami fáj,
Hogy elszéledsz, mint a pásztor nélküli nyáj...?
Itthon még nemzet vagy, bár gyászba öltözött:
Koldus földönfutó más nemzetek között.
S te mit mivelsz? Mi sors kíséri életed?
Megadta a remény, mivel kecsegtetett?
Ha hallanád szavam, tudom mit érzenél:
Szívet cseréljen az, aki hazát cserél!
Hol annyiszor vígan barátkozál velünk:
A kerti hárs alatt úgy él-emlegetünk!
És a szokott helyen szemünk gyakran keres,
De széked örökre üres maradt... üres ...!
S ha koccan a pohár, - míg a meleg szavak
A bujdosók nevét éltetve hangzanak, -
Nem hangzik össze jól, - csengése oly siket...
Oh hogy ne volna az? - hiányzik a tied!
Mért is nem vagy köztünk, elbujdosott barát!?
Minden szó és emlék búsan utal reád...!
Bejárom a mezőt, a zúgó patakot,
Hol ábrándos lelked gyakorta mulatott.
Megnézem elhagyott kerted s szilvásodat,
Hol ápoló kezed nem nyers, nem oltogat;
Minden úgy elvadult, ugy elhagyatva van,
Csak a vad természet munkál szabálytalan.
Ledőlt gyeppamlagod befútta a szeder,
Virágos ágyaid mohar, gaz verte fel,
Öreg szüléd, szegény, mit sem gondol vele,
Te voltál szívének virága ... öröme...!
Befordulék hozzá: már sokkal csendesebb,
Mélyen talált szívén beljebb vonult a seb;
Mint a láng elsőben felcsap s ha ellobog:
Hamu fedi el az élő zsarátnokot.
Beszélgettünk,... ő is szólott, de keveset, -
Kíméltem fájdalmát s nem emlitém neved;
S mellette a bánat keserűn meghatott,
Hogy úgy kell tartanunk, mint aki már halott!
Pedig te élsz. Élj is, barátom, boldogan!
Erős légy, ha mégis a bánat megrohan;
Mert hosszú hervadás emészti azt a fát,
Melyet nagy korában tesznek más földbe át.
S midőn hazánk felé a vándor madarak
Hazádnak partiról majd vissza szállanak:
Távol más világból, nagy tengerek felett,
Küldd vissza nékünk e szíves üdvözletet!
1851
-----------------------------------------------------------------
ZSID-4:12-16-- Mert az Istennek beszéde élő és ható, és élesebb minden
kétélű fegyvernél, és elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a velőknek
megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait. És nincsen oly
teremtmény, a mely nyilvánvaló nem volna előtte, sőt mindenek meztelenek és
leplezetlenek annak szemei előtt, a kiről mi beszélünk. Lévén annak okáért nagy főpapunk, a
ki áthatolt az egeken, Jézus, az Istennek Fia, ragaszkodjunk vallásunkhoz. Mert nem oly
főpapunk van, a ki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem a ki
megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a „bűnt.” Járuljunk azért
bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és
kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül.
---------------------------------------------
Kérlek, ne tedd! Gondolkozzunk el
azon, ha valaki így óv bennünket! Júda királya, hadi győzelmein felbátorodva
harcra hívta Izráel királyát (17), aki figyelmezteti, hogy a vesztébe rohan.
Sokszor méltatlan embert is felhasználhat az Úr erre a figyelmeztetésre; de
figyelmeztet Igén, eseményeken, jeleken keresztül, számos módon. Júda király
azonban nem hallgatott a figyelmeztetésre: vesztébe rohant! Isten azt akarja,
hogy el ne vesszünk, hanem örök életünk legyen (János 3,16). Halld meg, és
fogadd meg annak szavát, aki mindent jól tud, és a legjobbat akarja neked! Zsidókhoz írt levél 4,12-16
------------------------------------------------------------------------------------
------------------------------------------------------------------------------------
1. Mikor lehet az Úrhoz folyamodni? Júda királya,
Jósáfát, látva az ellenséget, megijedt – és az Úrhoz fordult. Ne csak bajban
fordulj hozzá, noha Ő ekkor is szeretettel vár. 2. Kikkel lehet az Úrhoz
fordulni? A király egész népével együtt járult az Úrhoz: Júda összes városából
jöttek, gyermekeikkel, feleségeikkel együtt. 3. Hogyan lehet az Úrhoz fordulni?
Erőtlenségüket megvallva segítségért könyörögtek Istenhez, miközben böjtöltek.
4. Milyen áldás kísérte az Úrhoz járulásukat? Rájuk szállt Isten Lelke, elvette
félelmüket, erősítette közösségüket, miközben rádöbbentek, hogy a hívő ember
minden küzdelme, az Úr harca, melyet csak győzelem kísérhet, ahogy ezt Krisztus
győzelmében meg is bizonyította. Áldott az a család, gyülekezet, nép, nemzet,
amelyik így tud megállni az Isten előtt.
Róma 15,14-33 248. dicséret
-------------------------------------------------------------
-------------------------------------------------------------
Az adakozásban
birtokom javát (zsengéjét) hálából visszaadom Istennek, kifejezve, hogy
mindenem az Övé. Egyházunk életében az adakozás a szolgálatok ellátása
érdekében történik. Ennek a szolgálatnak fontos része, hogy gyűjtsünk azoknak,
akik szükséget szenvedtek (1). Az adakozás az istentisztelet szerves része,
ahogy Igénkben is a hét első napján gyűjtötték össze az adományokat (2).
Mindenki annyit adjon, amennyi telik tőle (2), de azt őszinte hálával, azaz jókedvvel
adja (2Korinthus 9,7). Az adományokat makulátlanul kell kezelni. Ezért Pál is
két korinthusi testvér jelenlétében fogja átadni az adományt az illetékeseknek
(3). Minden adakozás lényege: „…erejük szerint, sőt erejükön felül is önként
adakoztak,…mert először önmagukat adták az Úrnak…” (2Korinthus 8,3-5).
Zsoltárok 28 28. zsoltár
------------------------------------------------------------
Zsoltárok 28 28. zsoltár
------------------------------------------------------------
"Az Úrra néztem szüntelen"
Az Úrra néztem szüntelen; mert jobb kezem
felől van, meg nem rendülök. (Zsoltár 16:8)
Egy hívő sem akar megrendülni, sem pedig az
ördög tőrébe esni. Hogy lehet ezeket elkerülni? Szemeim mindenha az Úrra
néznek, mert ő húzza ki a tőrből lábamat. (Zsolt 25:15)
Amint elkezdünk magunkra vagy egyéb földi dologra figyelni, fennáll az esélye, hogy elbukunk, mert nem látjuk Istent világosan, kapcsolatunk elgyengült, esetleg azt hisszük, hogy magunktól is képesek vagyunk mindenre, Isten tanácsa nélkül is. Pedig nekünk, hívőknek mindig az Úrra kell néznünk, keresnünk kell az Ő orcáját és keresnünk kell a Vele való személyes közösséget. Ha nem Rá nézünk, akkor valami másra fogunk nézni, ami meg nem tarthat minket és meg nem őrizhet minket a csapdától. Isten világosság, és ha Őrá nézünk, akkor az Ő világosságában látjuk a dolgokat "a te világosságod által látunk világosságot." (Zsolt 36:10), ha pedig nem az Ő világosságában járunk, akkor csak a sötétben tapogatózunk, és bármikor eleshetünk. Tudjuk, hogy Isten mindig lát minket, és ha mi is mindig Rá nézünk, milyen csodálatos közösség ez! (Prókai Árpád)
Amint elkezdünk magunkra vagy egyéb földi dologra figyelni, fennáll az esélye, hogy elbukunk, mert nem látjuk Istent világosan, kapcsolatunk elgyengült, esetleg azt hisszük, hogy magunktól is képesek vagyunk mindenre, Isten tanácsa nélkül is. Pedig nekünk, hívőknek mindig az Úrra kell néznünk, keresnünk kell az Ő orcáját és keresnünk kell a Vele való személyes közösséget. Ha nem Rá nézünk, akkor valami másra fogunk nézni, ami meg nem tarthat minket és meg nem őrizhet minket a csapdától. Isten világosság, és ha Őrá nézünk, akkor az Ő világosságában látjuk a dolgokat "a te világosságod által látunk világosságot." (Zsolt 36:10), ha pedig nem az Ő világosságában járunk, akkor csak a sötétben tapogatózunk, és bármikor eleshetünk. Tudjuk, hogy Isten mindig lát minket, és ha mi is mindig Rá nézünk, milyen csodálatos közösség ez! (Prókai Árpád)
***************************************************************
A nap gondolata: Aki Istentől fél, nem fél az
emberektől.
******************************************************
Imádság:
Uram! Amikor rád nézek, minden könnyű. Még az is, ami
egyébként nehéz. Ha leveszem tekintetemet rólad, akkor süllyedni kezdek,
feszültté és idegessé válok. Taníts naponta rád néznem és erődbe, hatalmadba
kapaszkodnom. Ámen
--------------------------------------------------------
Egyedül vagy? - Ott
vagyok veled....
Nincs kihez szóljál? - Beszélgess velem....
Nem tudsz aludni? - Imádkozzál
Fáj a magány? - Hagyatkozz rám.
Nincs, ki szeressen? - Szeretlek, én
Bántanak, megszólnak? - Megértelek én
Elhagyott mindenki? - Én veled vagyok.
Beteg és fáradt vagy? - Gyógyítód vagyok.
Hozzám jöhetsz, amikor érzed,
Nem bírod tovább, nehéz az élet
Hozzám jöhetsz, én mindig várlak.
Szívem ajtaja feléd kitárva.
Fontos vagy nekem, nagyon szeretlek
Meghaltam érted ott a kereszten
Ne hordozd tovább egyedül a bajod
Keresztem alatt lerakhatod.
Add kezedet- fogom erősen
Add szívedet- tisztítja vérem
Add életed, s érte cserébe
---------------------------------------------
Nincs kihez szóljál? - Beszélgess velem....
Nem tudsz aludni? - Imádkozzál
Fáj a magány? - Hagyatkozz rám.
Nincs, ki szeressen? - Szeretlek, én
Bántanak, megszólnak? - Megértelek én
Elhagyott mindenki? - Én veled vagyok.
Beteg és fáradt vagy? - Gyógyítód vagyok.
Hozzám jöhetsz, amikor érzed,
Nem bírod tovább, nehéz az élet
Hozzám jöhetsz, én mindig várlak.
Szívem ajtaja feléd kitárva.
Fontos vagy nekem, nagyon szeretlek
Meghaltam érted ott a kereszten
Ne hordozd tovább egyedül a bajod
Keresztem alatt lerakhatod.
Add kezedet- fogom erősen
Add szívedet- tisztítja vérem
Add életed, s érte cserébe
---------------------------------------------
Jézus ujjai
Kedves Jézus, arra
kérlek,
Légy minden nap énvelem,
Kézen fogva vezess
engem,
Hogy ne bántson félelem!
Ha a Sátán két fülembe
Súgja csábító szavát,
Két ujjad tedd rá
erősen,
Hogy szívem ne járja át!
Hogyha néha szemeimmel
Rossz utakra nézek én,
Két ujjaddal zárd le, s
akkor
Nem csapong ég s föld
terén!
És ha ajkam, fürge
nyelvem
Indulatban törne ki,
Ujjaiddal, amíg nem
késő,
Gyorsan csendet ints
neki!
Így, ha lelkem, s gyenge
testem
Szárnyad rejtekében él,
Sem magányban, sem az
éjben,
Veled semmitől sem fél!
Jöjj, Szentlélek!
Isten fénylő
dicstrónjától
Jöjj, Szentlélek, jöjj
hozzánk!
Prófétáktól ígért
áldást,
Kérünk újból, hozd le
ránk!
Szívünk jobban lángra
lobban,
Ha átjársz, ó égi Tűz,
Bűntől tépett
szövetséget
Lángod újból összefűz!
Sok aggódó szolgád
kérdi:
Meddig késel? Jössz-e
már?
Hogyha vársz még, nálad
nélkül
Rombol, pusztít a halál.
Szívünk jobban
összedobban,
Ha átjársz, ó égi Tűz,
Szétszóródó, félénk
nyájat
Lángod újból összefűz.
Ha a Szél zúg, s felhő
támad,
Újból ébred a remény…
Hozzád száll hát
imádságunk:
Jöjj el, jöjj el, égi
fény!
Így a szívünk, újult
szívünk
Buzgóságban érted ég…
Angyalkarral énekeljük:
Istené a dicsőség!
Látom Őt, amint leroskad
Keresztjétől erőtlenül.
Sebeiből vére csordul,
S az út porával
elvegyül.
Majd újból fölkel, s
lépni kezd,
Hosszú az út a
Golgotáig…
De a kereszt nagyon
nehéz,
Nem bírja azt el odáig.
Hiába csattan az ostor,
Ütése nem ad új erőt.
A kereszt súlya újból csak
Megtörten földre sújtja
Őt!
Cirénei Simon is csak
Nagy lihegve vonszolja
azt.
A nehéz kereszt homlokán
Verejtékpatakot fakaszt.
Mert a kereszt nagyon
nehéz.
Mindig nehéz. Kín,
gyötrelem,
Tövis, méreg, sötét átok
Másoknak is, nem csak
nekem.
Azért hát, én jó
Istenem,
Színed elé azért megyek,
Ne engedd meg soha azt,
hogy
Másoknak keresztje
legyek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése