DÁVID
Nagyobb volt, mint a
gőgös Góliát...
Saulnál is, megnyerve
sok csatát.
De legnagyobb, amikor
megbocsát,
mikor legyőzi saját
bosszúját,
legyőzve ezzel önző
önmagát.
Lelkem, bár hatna ez
a példa rád!
--------------------------------
Egy hitetlenhez.
Miért vitatod, van-e
Isten vagy nincs,
Létezik-e a pokol
vagy a menny?
Nem vita dönti el
ezt, sem a szókincs
Még csak a hit se,
hisz úgyse hiszel.
Még ha vitában
legyőzöl is engem,
Élem mint te a
földieket.
Mit veszítek ha hit
él a szívemben?
Mit veszítek, ha a
föld betemet?
Nékem a hit örök
menedékem,
Vigasz a bajba,
halálba remény!
És ha van Isten, kárhozat
és menny,
Mit veszítesz te, de
mit nyerek én!
---------------------------------------------
„EGYMÁS TERHÉT
HORDOZZÁTOK...!“ Gal 6,2.5.
Akkor igaz a szeretet
szívedben,
ha megkönnyíti társad
terheit;
akkor beszél a
leghitelesebben,
ha mindenben
önzetlenül segít.
A szerelem komoly
felelőssége
ha benned
házassággá érhetett,
a vágyott révbe íme
már beérve,
adj fel ma minden
önző érdeket!
Azért nehéz mindig az
élet terhe,
mert rendszerint az
egyik viszi csak.
A többletet tehát
társadról vedd le,
s ne légy bajában se
süket, se vak!
Bizony „nem jó
egyedül az embernek“!
De van, mi ennél is
rosszabb lehet:
kit vágya önző
házastárssal vert meg,
annak frigye súlyos
keresztje lett.
Nem átrakom, de
átveszem a terhet!
Rögződjék benned ez a
mozdulat.
A folytatás nehéz
itt, nem a kezdet,
s e folytatáshoz ad
erőt Urad.
De van teher, mivel
magad is megbírsz.
Ezzel ne terheld soha
társadat!
Lásd be, ő is egyéni
terheket visz
terhes örökségként,
mi rámaradt.
Hogy mi és mennyi az,
mi át kell venned,
s nem áttenned a
társad vállaira?
Majd megtanít rá hű,
igaz szerelmed,
s az Úr ígéretét hívő
ima.
Ha terhed még így is
nehézzé válik,
vesd rá az Úrra
minden terhedet!
Ő győztesen segíti
mindhalálig
hordozni, mert ő nem
szájjal szeret.
Ne az én szavam
legyen most a végső,
s a házasságban ne
legyen tiéd!
Az Úr törvényét
töltsd be, míg nem késő,
s tapasztalod a menny
előízét!
Vedd fel tehát az én
igámat még ma!
- így szól az Úr, s
figyelmet érdemel
az ő szava mindenkor,
nem csak néha,
így lesz gyönyör az
élet, nem teher.
Az égi szeretet az ő
igája,
ezt vállald újra
hosszú távra el,
az akarást benned
majd Ő munkálja,
s már itt a földön
menny felé terel.
-----------------------------------------
Isten temploma
Nem attól lesz egy ház
az én házammá,
Hogy benne rólam hangzik
sok beszéd,
Ének, zene vagy vers
dicsérget engem,
Dicsérve vendégem
szívét, eszét.
Enyémmé akkor lesz és
otthonommá,
Ha benne mindig szívesen
lakom,
Szeretteim háláját nem
szavakban,
Nekem szolgáló tettekben
kapom.
Isten háza is akkor lesz
e hajlék,
Ha benne Ő szívesen van
jelen!
S hálám gyümölcse sem
csupán szavakban,
De Őt szolgáló tettekben
terem.
Ám van Urunknak ennél
véglegesebb,
Mégis közelben lévő
otthona,
Amelyben ettől távol is
velem van,
Ha szívem lesz állandó
temploma.
-----------------------------------------------
A
LEGNAGYOBB .
Úton ismét… A mester
elől halad.
Mögötte a tizenkettő
elmarad.
Vitatkoznak: Bizonyíték
ki se fogy…
Dönteni kell: ki köztük
a legnagyobb!
- Én gyógyítottam a
legtöbb beteget!
- Az én imám nyitja
tágra az eget!
- Prédikálok, s
megtérnek a bűnösök!
- Hatalommal űzöm ki az
ördögöt
Sok nyomós érv itt
keményen összecsap,
S a Mester egy kis
gyermeket ölbe kap,
Felemeli a magasba, s
mosolyog:
- Láthatjátok már, ki
itt a legnagyobb!
Tompa Mihály: levél egy kibujdosott barátom után
Ki messze, messze vagy, kinek hajója már
A zúgó tengeren remélve, küzdve jár,
Vagy a boldog világ előtt horgonyt vetett:
Egy-két szót, jó barát, hadd szóljak még veled!
Nem is érlek be tán, mint madárt a haraszt,
Amelyet a szellő azon fáról szakaszt,
Hol vesztett fészke állt s kisded családja benn,
S a távozó után lebbenti csendesen.
Lelked mit érzett, hogy elhagyád e hont,
Midőn úgy hagytad el, hogy sohse lásd viszont?
Nem állított meg a határnál valami...?
Honszeretet, ha azt ki tudnók mondani!
Égnek fejed felett nagy fényes csillagok,
A gazdag föld ezer virágtól mosolyog;
Ah de azok neked mind ösmeretlenek!
S nem ezek közt valál futkározó gyerek.
Mert a boldogságra kevés csak a jelen,
A multon épül az s az emlékezeten;
Örömeinkre szint s derűt titkon az ád,
Mint a gyök adja a virág színét, szagát.
Szó nélkül távozál, - nem vádollak, hiszen
Hogy kínos lett volna búcsúznod, elhiszem!
A daru is búsan kiáltozik, pedig
Egész nemzetével útra kerekedik.
Mégis, mégis minek hagytál bennünket el?
Meglásd, ha itthon fájt, ott is fáj a kebel;
Bizony, ha lelked fáj, ha rajta seb vagyon:
Könnyebben begyógyul a honi hantokon.
S ha vígan lépted át a háznak küszöbét,
Honnan vidám zene s pohár csengett eléd:
Nincs lelked, hogy meleg részvéttel hágjad át,
Midőn nagy bú miatt gyászt öltött a család?
Ha aki fölnevelt, a kedves jó anya,
Betegen, rongyosan elédbe állana:
Karjába omlanál, ölelve melegen,
Azért, hogy rajta már nincs bársony és selyem.
Mégis szülő honod, a legszentebb anyát,
Nehéz óráiban, rosz gyermek, elhagyád!
Mert ugy szeretted, hogy tovább nem nézhetéd
Sápadt arculatát és könyező szemét.
Mert akit szeretünk mig ajka mosolyog:
Búbánatában is legyünk osztályosok!
Vegyük el a csapást, mikép a jó napot,
S egymást ne hagyjuk el, ha a sors elhagyott!
Nincs-e elég sebed, oh népem, ami fáj,
Hogy elszéledsz, mint a pásztor nélkűli nyáj...?
Itthon még nemzet vagy, bár gyászba öltözött:
Koldus földönfutó más nemzetek között.
S te mit mivelsz? Mi sors kiséri életed?
Megadta a remény, mivel kecsegtetett?
Ha hallanád szavam, tudom mit érzenél:
Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!
Hol annyiszor vigan barátkozál velünk:
A kerti hárs alatt ugy el-emlegetünk!
És a szokott helyen szemünk gyakran keres,
De széked örökre üres maradt... üres ...!
S ha koccan a pohár, - mig a meleg szavak
A bujdosók nevét éltetve hangzanak, -
Nem hangzik össze jól, - csengése oly siket...
Oh hogy ne volna az? - hiányzik a tied!
Mért is nem vagy köztünk, elbujdosott barát!?
Minden szó és emlék busan utal reád...!
Bejárom a mezőt, a zúgó patakot,
Hol ábrándos lelked gyakorta mulatott.
Megnézem elhagyott kerted s szilvásodat,
Hol ápoló kezed nem nyers, nem oltogat;
Minden ugy elvadult, ugy elhagyatva van,
Csak a vad természet munkál szabálytalan.
Ledőlt gyeppamlagod befutta a szeder,
Virágos ágyaid mohar, gaz verte fel,
Öreg szüléd, szegény, mitsem gondol vele,
Te voltál szivének virága ... öröme...!
Befordulék hozzá: már sokkal csendesebb,
Mélyen talált szivén beljebb vonult a seb;
Mint a láng elsőben felcsap s ha ellobog:
Hamu fedi el az élő zsarátnokot.
Beszélgettünk,... ő is szólott, de keveset, -
Kiméltem fájdalmát s nem emlitém neved;
S mellette a bánat keserün meghatott,
Hogy ugy kell tartanunk, mint aki már halott!
Pedig te élsz. Élj is, barátom, boldogan!
Erős légy, ha mégis a bánat megrohan;
Mert hosszu hervadás emészti azt a fát,
Melyet nagy korában tesznek más földbe át.
S midőn hazánk felé a vándor madarak
Hazádnak partiról majd vissza szállanak:
Távol más világból, nagy tengerek felett,
Küldd vissza nékünk e szives üdvözletet!
1851
Ki messze, messze vagy, kinek hajója már
A zúgó tengeren remélve, küzdve jár,
Vagy a boldog világ előtt horgonyt vetett:
Egy-két szót, jó barát, hadd szóljak még veled!
Nem is érlek be tán, mint madárt a haraszt,
Amelyet a szellő azon fáról szakaszt,
Hol vesztett fészke állt s kisded családja benn,
S a távozó után lebbenti csendesen.
Lelked mit érzett, hogy elhagyád e hont,
Midőn úgy hagytad el, hogy sohse lásd viszont?
Nem állított meg a határnál valami...?
Honszeretet, ha azt ki tudnók mondani!
Égnek fejed felett nagy fényes csillagok,
A gazdag föld ezer virágtól mosolyog;
Ah de azok neked mind ösmeretlenek!
S nem ezek közt valál futkározó gyerek.
Mert a boldogságra kevés csak a jelen,
A multon épül az s az emlékezeten;
Örömeinkre szint s derűt titkon az ád,
Mint a gyök adja a virág színét, szagát.
Szó nélkül távozál, - nem vádollak, hiszen
Hogy kínos lett volna búcsúznod, elhiszem!
A daru is búsan kiáltozik, pedig
Egész nemzetével útra kerekedik.
Mégis, mégis minek hagytál bennünket el?
Meglásd, ha itthon fájt, ott is fáj a kebel;
Bizony, ha lelked fáj, ha rajta seb vagyon:
Könnyebben begyógyul a honi hantokon.
S ha vígan lépted át a háznak küszöbét,
Honnan vidám zene s pohár csengett eléd:
Nincs lelked, hogy meleg részvéttel hágjad át,
Midőn nagy bú miatt gyászt öltött a család?
Ha aki fölnevelt, a kedves jó anya,
Betegen, rongyosan elédbe állana:
Karjába omlanál, ölelve melegen,
Azért, hogy rajta már nincs bársony és selyem.
Mégis szülő honod, a legszentebb anyát,
Nehéz óráiban, rosz gyermek, elhagyád!
Mert ugy szeretted, hogy tovább nem nézhetéd
Sápadt arculatát és könyező szemét.
Mert akit szeretünk mig ajka mosolyog:
Búbánatában is legyünk osztályosok!
Vegyük el a csapást, mikép a jó napot,
S egymást ne hagyjuk el, ha a sors elhagyott!
Nincs-e elég sebed, oh népem, ami fáj,
Hogy elszéledsz, mint a pásztor nélkűli nyáj...?
Itthon még nemzet vagy, bár gyászba öltözött:
Koldus földönfutó más nemzetek között.
S te mit mivelsz? Mi sors kiséri életed?
Megadta a remény, mivel kecsegtetett?
Ha hallanád szavam, tudom mit érzenél:
Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!
Hol annyiszor vigan barátkozál velünk:
A kerti hárs alatt ugy el-emlegetünk!
És a szokott helyen szemünk gyakran keres,
De széked örökre üres maradt... üres ...!
S ha koccan a pohár, - mig a meleg szavak
A bujdosók nevét éltetve hangzanak, -
Nem hangzik össze jól, - csengése oly siket...
Oh hogy ne volna az? - hiányzik a tied!
Mért is nem vagy köztünk, elbujdosott barát!?
Minden szó és emlék busan utal reád...!
Bejárom a mezőt, a zúgó patakot,
Hol ábrándos lelked gyakorta mulatott.
Megnézem elhagyott kerted s szilvásodat,
Hol ápoló kezed nem nyers, nem oltogat;
Minden ugy elvadult, ugy elhagyatva van,
Csak a vad természet munkál szabálytalan.
Ledőlt gyeppamlagod befutta a szeder,
Virágos ágyaid mohar, gaz verte fel,
Öreg szüléd, szegény, mitsem gondol vele,
Te voltál szivének virága ... öröme...!
Befordulék hozzá: már sokkal csendesebb,
Mélyen talált szivén beljebb vonult a seb;
Mint a láng elsőben felcsap s ha ellobog:
Hamu fedi el az élő zsarátnokot.
Beszélgettünk,... ő is szólott, de keveset, -
Kiméltem fájdalmát s nem emlitém neved;
S mellette a bánat keserün meghatott,
Hogy ugy kell tartanunk, mint aki már halott!
Pedig te élsz. Élj is, barátom, boldogan!
Erős légy, ha mégis a bánat megrohan;
Mert hosszu hervadás emészti azt a fát,
Melyet nagy korában tesznek más földbe át.
S midőn hazánk felé a vándor madarak
Hazádnak partiról majd vissza szállanak:
Távol más világból, nagy tengerek felett,
Küldd vissza nékünk e szives üdvözletet!
1851
-----------------------------------------------
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése