2017. május 17., szerda


DÁVID       

 

Nagyobb volt, mint a gőgös Góliát...

Saulnál is, megnyerve sok csatát.

De legnagyobb, amikor megbocsát,

mikor legyőzi saját bosszúját,

legyőzve ezzel önző önmagát.

 

Lelkem, bár hatna ez a példa rád!

--------------------------------

Egy hitetlenhez.

 

Miért vitatod, van-e Isten vagy nincs,

Létezik-e a pokol vagy a menny?

Nem vita dönti el ezt, sem a szókincs

Még csak a hit se, hisz úgyse hiszel.

Még ha vitában legyőzöl is engem,

Élem mint te a földieket.

Mit veszítek ha hit él a szívemben?

Mit veszítek, ha a föld betemet?

Nékem a hit örök menedékem,

Vigasz a bajba, halálba remény!

És ha van Isten, kárhozat és menny,

Mit veszítesz te, de mit nyerek én!

 

 ---------------------------------------------

„EGYMÁS TERHÉT HORDOZZÁTOK...!“   Gal 6,2.5.

 

Akkor igaz a szeretet szívedben,

ha megkönnyíti társad terheit;

akkor beszél a leghitelesebben,

ha mindenben önzetlenül segít.

 

A szerelem komoly felelőssége

ha benned házassággá  érhetett,

a vágyott révbe íme már beérve,

adj fel ma minden önző érdeket!

 

Azért nehéz mindig az élet terhe,

mert rendszerint az egyik viszi csak.

A többletet tehát társadról vedd le,

s ne légy bajában se süket, se vak!

 

Bizony „nem jó egyedül az embernek“!

De van, mi ennél is rosszabb lehet:

kit vágya önző házastárssal vert meg,

annak frigye súlyos keresztje lett.

 

Nem átrakom, de átveszem a terhet!

Rögződjék benned ez a mozdulat.

A folytatás nehéz itt, nem a kezdet,

s e folytatáshoz ad erőt Urad.

 

De van teher, mivel magad is megbírsz.

Ezzel ne terheld soha társadat!

Lásd be, ő is egyéni terheket visz

terhes örökségként, mi rámaradt.

 

Hogy mi és mennyi az, mi át kell venned,

s nem áttenned a társad vállaira?

Majd megtanít rá hű, igaz szerelmed,

s az Úr ígéretét hívő ima.

 

Ha terhed még így is nehézzé válik,

vesd rá az Úrra minden terhedet!

Ő győztesen segíti mindhalálig

hordozni, mert ő nem szájjal szeret.

 

Ne az én szavam  legyen most a végső,

s a házasságban ne legyen tiéd!

Az Úr törvényét töltsd be, míg nem késő,

s tapasztalod a menny előízét!

 

Vedd fel tehát az én igámat még ma!

- így szól az Úr, s figyelmet érdemel

az ő szava mindenkor, nem csak néha,

így lesz gyönyör az élet, nem teher.

 

Az égi szeretet az ő igája,

ezt vállald újra hosszú távra el,

az akarást benned majd Ő munkálja,

s már itt a földön menny felé terel.

-----------------------------------------

Isten temploma 


Nem attól lesz egy ház az én házammá,

Hogy benne rólam hangzik sok beszéd,

Ének, zene vagy vers dicsérget engem,

Dicsérve vendégem szívét, eszét.

Enyémmé akkor lesz és otthonommá,

Ha benne mindig szívesen lakom,

Szeretteim háláját nem szavakban,

Nekem szolgáló tettekben kapom.

Isten háza is akkor lesz e hajlék,

Ha benne Ő szívesen van jelen!

S hálám gyümölcse sem csupán szavakban,

De Őt szolgáló tettekben terem.

Ám van Urunknak ennél véglegesebb,

Mégis közelben lévő otthona,

Amelyben ettől távol is velem van,

Ha szívem lesz állandó temploma.

----------------------------------------------- 

A LEGNAGYOBB  .

Úton ismét… A mester elől halad.

Mögötte a tizenkettő elmarad.

Vitatkoznak: Bizonyíték ki se fogy…

Dönteni kell: ki köztük a legnagyobb!

- Én gyógyítottam a legtöbb beteget!

- Az én imám nyitja tágra az eget!

- Prédikálok, s megtérnek a bűnösök!

- Hatalommal űzöm ki az ördögöt 

Sok nyomós érv itt keményen összecsap,

S a Mester egy kis gyermeket ölbe kap, 

Felemeli a magasba, s mosolyog:

- Láthatjátok már, ki itt a legnagyobb!


 
 
http://m.blog.hu/os/osszetortsziveskepek/image/osszetort%20szives%20kepek%2002/sz001.jpg http://m.blog.hu/os/osszetortsziveskepek/image/osszetort%20szives%20kepek%2002/sz0013.jpg http://m.blog.hu/os/osszetortsziveskepek/image/osszetortszives%20kepek%2003/0003.jpg
Képtalálat a következőre: „az ember szíve--képek”Képtalálat a következőre: „az ember szíve--képek” 
Kapcsolódó kép
 
Tompa Mihály: levél egy kibujdosott barátom után

Ki messze, messze vagy, kinek hajója már
A zúgó tengeren remélve, küzdve jár,
Vagy a boldog világ előtt horgonyt vetett:
Egy-két szót, jó barát, hadd szóljak még veled!

Nem is érlek be tán, mint madárt a haraszt,
Amelyet a szellő azon fáról szakaszt,
Hol vesztett fészke állt s kisded családja benn,
S a távozó után lebbenti csendesen.

Lelked mit érzett, hogy elhagyád e hont,
Midőn úgy hagytad el, hogy sohse lásd viszont?
Nem állított meg a határnál valami...?
Honszeretet, ha azt ki tudnók mondani!

Égnek fejed felett nagy fényes csillagok,
A gazdag föld ezer virágtól mosolyog;
Ah de azok neked mind ösmeretlenek!
S nem ezek közt valál futkározó gyerek.

Mert a boldogságra kevés csak a jelen,
A multon épül az s az emlékezeten;
Örömeinkre szint s derűt titkon az ád,
Mint a gyök adja a virág színét, szagát.

Szó nélkül távozál, - nem vádollak, hiszen
Hogy kínos lett volna búcsúznod, elhiszem!
A daru is búsan kiáltozik, pedig
Egész nemzetével útra kerekedik.

Mégis, mégis minek hagytál bennünket el?
Meglásd, ha itthon fájt, ott is fáj a kebel;
Bizony, ha lelked fáj, ha rajta seb vagyon:
Könnyebben begyógyul a honi hantokon.

S ha vígan lépted át a háznak küszöbét,
Honnan vidám zene s pohár csengett eléd:
Nincs lelked, hogy meleg részvéttel hágjad át,
Midőn nagy bú miatt gyászt öltött a család?

Ha aki fölnevelt, a kedves jó anya,
Betegen, rongyosan elédbe állana:
Karjába omlanál, ölelve melegen,
Azért, hogy rajta már nincs bársony és selyem.

Mégis szülő honod, a legszentebb anyát,
Nehéz óráiban, rosz gyermek, elhagyád!
Mert ugy szeretted, hogy tovább nem nézhetéd
Sápadt arculatát és könyező szemét.

Mert akit szeretünk mig ajka mosolyog:
Búbánatában is legyünk osztályosok!
Vegyük el a csapást, mikép a jó napot,
S egymást ne hagyjuk el, ha a sors elhagyott!

Nincs-e elég sebed, oh népem, ami fáj,
Hogy elszéledsz, mint a pásztor nélkűli nyáj...?
Itthon még nemzet vagy, bár gyászba öltözött:
Koldus földönfutó más nemzetek között.

S te mit mivelsz? Mi sors kiséri életed?
Megadta a remény, mivel kecsegtetett?
Ha hallanád szavam, tudom mit érzenél:
Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!

Hol annyiszor vigan barátkozál velünk:
A kerti hárs alatt ugy el-emlegetünk!
És a szokott helyen szemünk gyakran keres,
De széked örökre üres maradt... üres ...!

S ha koccan a pohár, - mig a meleg szavak
A bujdosók nevét éltetve hangzanak, -
Nem hangzik össze jól, - csengése oly siket...
Oh hogy ne volna az? - hiányzik a tied!

Mért is nem vagy köztünk, elbujdosott barát!?
Minden szó és emlék busan utal reád...!
Bejárom a mezőt, a zúgó patakot,
Hol ábrándos lelked gyakorta mulatott.

Megnézem elhagyott kerted s szilvásodat,
Hol ápoló kezed nem nyers, nem oltogat;
Minden ugy elvadult, ugy elhagyatva van,
Csak a vad természet munkál szabálytalan.

Ledőlt gyeppamlagod befutta a szeder,
Virágos ágyaid mohar, gaz verte fel,
Öreg szüléd, szegény, mitsem gondol vele,
Te voltál szivének virága ... öröme...!

Befordulék hozzá: már sokkal csendesebb,
Mélyen talált szivén beljebb vonult a seb;
Mint a láng elsőben felcsap s ha ellobog:
Hamu fedi el az élő zsarátnokot.

Beszélgettünk,... ő is szólott, de keveset, -
Kiméltem fájdalmát s nem emlitém neved;
S mellette a bánat keserün meghatott,
Hogy ugy kell tartanunk, mint aki már halott!

Pedig te élsz. Élj is, barátom, boldogan!
Erős légy, ha mégis a bánat megrohan;
Mert hosszu hervadás emészti azt a fát,
Melyet nagy korában tesznek más földbe át.

S midőn hazánk felé a vándor madarak
Hazádnak partiról majd vissza szállanak:
Távol más világból, nagy tengerek felett,
Küldd vissza nékünk e szives üdvözletet!
1851
-----------------------------------------------
http://m.blog.hu/os/osszetortsziveskepek/image/osszetortszives%20kepek%2003/00011.jpg http://m.blog.hu/os/osszetortsziveskepek/image/osszetortszives%20kepek%2003/00010.jpg
Képtalálat a következőre: „az ember szíve--képek”
Képtalálat a következőre: „az ember szíve--képek”   Képtalálat a következőre: „az ember szíve--képek”
Képtalálat a következőre: „az ember szíve--képek”




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése