Félelem nélküli szeretet

Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé, mert ahogyan ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban. A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.   1János 4:17-18

Életünk talán legnagyobb terhe a félelem. A bűn megjelenése óta kísér bennünket, hiszen már Ádám is ezzel indokolta az elrejtőzését Isten elől. Sokféle formát ölt: aggodalmaskodást és szorongást a jelentől és a jövőtől, de még a végső ítélet örömhíre is hathat fenyegetően, ha nem készültünk fel rá.

Bármilyen formát öltsön is azonban a félelem, a végső oka mindig ugyanaz, ti. az Istenben bízni tudás hiánya. A bűn foszt meg ettől bennünket, és ehhez már a hétköznapi élet ún. kis dolgaiban tanúsított engedetlenség is elég. A mai napod is hozhat újabb rossz tapasztalatokat, de indulhatsz az ellenkező irányba is, amerre a tékozló fiú indult: újabb bűnök elkövetése helyett inkább a régieket rendezd Istennel, megbékélve Vele, elfogadva és viszonozva szeretetét. Így tökéletessé válhatsz a szeretetben, ami az ígéret szerint ki fogja űzni a félelmeket az életedből, mert újra tudsz majd bízni Istenben, és Rá hagyatkozni. Ma merre indulsz? Ez a te döntésed. Kár lenne egyetlen napot is Istentől távol, a félelem világában elvesztegetned!

Luther átélte a visszatalálás és a félelemtől való szabadulás felemelő tapasztalatát. Ellen G. White így jellemzi tömören a személyét: „nem ismert más félelmet az istenfélelmen kívül” (A nagy küzdelem – 111.o.). Vagyis az egyedül egészséges „félelem”, az Isten iránti teljes, feltétlen tisztelet, hódolat és szeretet (l. „első és nagy parancsolat”), minden más félelmet kioltott az életében. Megpróbáló körülményei közepette sem adta jelét félelemnek, és ez nagy dolgokra tette alkalmassá.

Ki ne vágyna ilyen élettapasztalatra? Egyedül rajtad múlik, hogy részesülsz-e benne.

----------------------------------------------

. Miért? ABizalom Istenben!

Az emberektől való rettegés csapdába ejt, de aki az ÚRban bízik, az oltalmat talál.

                              Példabeszédek ,-29. -25.

  A második században a laikus egyháztagok kivonultak a sivatagba, hogy ott éljék meg a hitéletüket. Igényük volt arra, hogy lelkileg kiteljesedjenek, és összekapcsolódhassanak az Úrral. Ezt nem tudták megtenni a gyülekezetekben, és az elöljárók pedig nem tudtak számukra olyan lelki eledelt adni, amely számukra segítette volna az elmélyülést. De mi adhat okot arra, hogy valaki inkább válassza azt, hogy egyedül éli meg a hitét, mint sem közösségben.

Ez teljes mértékben szemben áll azzal a kijelentéssel, amit Jézus mondott a tanítványoknak, hogy menjenek el széles e világra, hogy tegyenek tanítvánnyá minden népeket, vagy azzal, amikor Jézus így imádkozott: „nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem azt, hogy tartsd meg őket benne.

A mai szövegünk szerint vétkezünk akkor, ha mi az emberektől távol tartjuk magunkat, ha félünk tőlünk, ha bizalmatlanok vagyunk irányukba. Jézus mindenkinek bizalmat adott, és ez meghozta a pozitív eredményeit. Nem ítélt el senkit, és nem mondta senkinek, hogy veled nem vagyok hajlandó tárgyalni. Még annak azt is a bizalmába fogadta, aki később elárulta Őt és halálra adta. Tehát ha az emberektől való rettegés csapdába ejt, az azt jelenti, hogy aki fél az emberektől azt rákényszeríthetik a bűnre.  Nem tudom, hogy hányan tudnak azonosulni ezekkel a gondolatokkal, de úgy látom, hogy azok, akik önkéntes száműzetésbe vonulnak, nem lesz jobb a hitéletük. Kritikusabbak lesznek és kialakul az a nézőpont, hogy csak én tudom jól, mindenki más téved, majd szépen lassan fokozatosan az Istentől való eltávolodás fog bekövetkezni az ember, társas lény, közösségre lett megteremtve. Jézus Krisztus ezt az üzenetet hagyja meg a tanítványoknak, hogy menjenek az emberek közé, és beszéljék el, és mutassák be a Mester szeretetét.

Legyünk megértőek, és bátorítsuk azokat, akik félelmükben, bizalmatlanság miatt ki vannak téve a bűn veszélyének!