"Vannak, akik hajókon a tengerre szálltak, munkájukat a nagy vizeken végezték. Ezek látták az ÚR tetteit, csodáit a mélységes tengeren." Zsoltárok könyve 107:23-24

Noé és nyolctagú családja megmenekültek. 120 évig készült, kőkemény fából, isteni tervek alapján a hajó. De mindez kevés volt önmagában egy világpusztulás esetén. Isten óvta a bárkát, a víznek a Föld arculatát átformáló ereje ellen. A bárka az egyetlen hajó a történelemben, amit nem azért építettek, hogy utazzanak vele valahova. A bárka nem közlekedési eszköz, hanem menedék volt. Nem tenger mellett, hanem a szárazföldön épült - a tenger jött oda, ahol a bárka állt. Noé nem akart utazni, mégis egy másik világban találta magát, amikor egy év után kijött a bárkából. A nagy csoda az, hogy Istennél - a végső leszámolás előtt - akkor is van kegyelem, amikor már elfogyott.

A népek tengere már nehezebb falat. Isten kézben tartotta a víz munkáját az özönvízkor. De a nemzetek mozgásai - mint a háborgó tenger - vajon Isten irányítása alatt állnak-e? Dániel vadállatokat látott feljönni a népek tengeréből (Dániel könyve 7. fejezet), melyek egy-egy birodalmat szimbolizálnak a világban. Uralmat kaptak az egek Istenétől egy időre. Vizsgaidőszakot és lehetőséget. Mind a neki megszabott időben adta át helyét a következőnek. Nem volt más, csak, ami a jövendölésben szerepelt: pusztítás, rombolás, egymás életének kioltása, amin ezek a birodalmak létrejöttek. De a népek tengerének háborgása egy olyan birodalommal végződik, amely másra már nem száll át, és benne a szenteké az uralom, a Király pedig az igazságos Isten. A legnagyobb csoda az emberiség történetében, amikor Isten olyan módon kormányozhatja ezt a bolygót, ahogyan Ő eltervezte, a bűn rontó befolyása nélkül. A népek nem háborognak többé, hanem az Úr uralkodik örökké.

Isten megnyitotta a Vörös-tengert az üldözött izraeliták előtt az egyiptomi 10 csapás utáni +1, azaz végső megsemmisítő csapásként, ami a fellázadt egyiptomikat sújtotta. Megmentette Jónást a háborgó tengerben azzal, hogy odaküldött egy nagy halat, hogy elnyelje őt. Jézus lecsendesítette a halálrarémült tanítványok szeme láttára a háborgó tengert. Pál hajótörést szenvedett Máltánál, de nem halt meg senki, úszniuk kellett ugyan, de megúszták. A végső napon az üvegtenger mellett állnak azok, akik hűségesek voltak mindvégig, akkor is, amikor mindenki azt mondta, nem lényeges a hűség, az összetartás lényegesebb.

Isten úr a háborgó tenger felett. Lecsendesíti, kordában tartja, kettéválasztja, ha kell, halat küld egy fuldoklóhoz mentőöv gyanánt. A háborgó szív mélységét is kezelésbe tudja venni, de nekünk kell odaadni. Minél előbb, annál kevesebb a fájdalom.

 

 

 

 

Boldogság – Illúzió.

 Boldogság… Ha nem is mindenki kutatja, de valahol legbelül mindannyian vágyunk rá. Sokakban azonban csak örökös hiányérzetként él ez a fogalom.
Keressük a tökéletes, általunk idealizált „valamit”, azzal a hajszoló tudattal, hogy az majd véget vet szenvedéseinknek, de legalább is enyhíti azokat. Vannak, akik boldogságot földi dolgokban látják; vannak, akik kizárólag lelki eredetű értékként tekintenek rá. A legrosszabb azonban az, ha kizárólag olyasmiben látjuk, amit még nem értünk el. De lehetséges, hogy igazából magunk sem tudjuk, mi is az, amit keresünk.
Mindannyiunknak volt már része kisebb-nagyobb „szabályszegésekben”, és minél tovább haladunk időben és korban, annál több megerősítést kapunk az izgalmas rosszra, az unalmasnak felcímkézett valódi jó helyett. Talán így van ez a boldogsággal is…
Gyakran próbálok érvelni magamban, hogy mi miért helyes vagy helytelen? Mi hamis vagy rossz és mi valódi vagy igaz? Ez sosem lesz könnyebb… De ha azt próbálom elképzelni, ami a dolgok mögött állhat, vagy másként fogalmazva, azt, hogy mitől rossz az, ami csak jónaklátszik, akkor azt látom, hogy a Sátánnak fogalma sincs arról, mi a valódi jó, mert nem célja, hogy ezt erősítse bennünk, ahogyan az sem célja, hogy tartós boldogságot nyújtson. Mindezek illúzióját csupán eszközként használja, hogy bedőljünk neki, de soha nem azt fogjuk kapni, amiért belementünk a játszmájába.És erre az egyik legkézenfekvőbb érvem az, hogy a Sátán csak lekoppintani képes a jót. De egy hamisítvány, soha nem ér fel az eredetivel. „Manapság mindenért fizetni kell…” – mondják. De talán bizonyos értelemben mindig is így volt ez. Collins Foster szerint: „Minden gyönyörnek szenvedés az ára. Az igazi örömök árát előre fizetik, a hamisakét utólag.”
Egy másik gondolat szerint: „A bűn lényege, a mérlegelés hiánya.” A bűn falakat épít. Isten és köztem. Az emberek és köztem. Önmagam és a legbelső lényem között. S így emel falakat a boldogságunk útjában is. Csendesen és észrevétlenül. Vannak dolgok, melyek boldogságot ígérnek, de ami valójában történik az az, hogy még csak a lehetőségét is elrabolják az életünkből. S nem hagynak maguk után mást, csak nyugtalansággal járó bűntudatot és félelmet. Aztán, bármilyen fájdalmas is, de fura módon megszokjuk és arra eszmélünk, hogy már nem is tűnik olyan elviselhetetlennek. Mintha mindaz, amit valaha rossznak éreztünk, lassan átalakulna valami „jószerű”, „ennyi még belefér” dologgá. Pedig nem. Csupán mi váltunk érzéketlenebbé. Annyira, hogy már fel sem tűnik a különbség „jó” és „jobb” között. Szinte mindannyian átélünk ilyen kiüresedett, önvádló, olykor őrjítően fájdalmas lelkiállapotokat; vagy olyan erőnket meghaladni látszó élethelyzeteket, melyekből, azt érezzük – nincs kiút. Pedig az ilyen helyzetekben vagyunk leginkább közel a megoldáshoz.                A kulcs a boldogságunkhoz és megelégedésünkhöz épp bennünk van elrejtve, mélyen a lelkünkben. S néha kell az, hogy egy időre magunkba zuhanjunk, ahhoz, hogy rálelhessünk arra, amitől teljesebbé lesz az életünk. Van, hogy Isten a legsötétebb helyekre akar minket vezetni, ahol már nem vonhatják el figyelmünket felvillanó fénycsóvák. Azt akarja, hogy ne mulandó lángok felé futkossunk, melyek csak megégetnek és elrabolják a reményt a szívünkből, hanem az egyetlen, állandó fénnyel ragyogó forráshoz. Hogy ami felé törekszünk, annak értelme és jutalma legyen. Az élet szenvedés is, és ezt egyikünk sem kerülheti el… De van az a gyötrelem, ami nemesebb, tisztább gondolatokra, tettekre sarkall, kiteljesítve létezésünket és van, amely csupán a lelkünket töri össze. Fulton Sheen úgy vélte, hogy boldogságunknak „nem rajtunk kívül álló oka van, hanem valami olyasmi, amit önmagunkban keresünk. Tökéletes boldogságra születtünk. Nem csoda, ha minden csalódást okoz, ami kevesebb, mint Isten.”
Vicces, mert Isten nem mond nekünk olyant, hogy „Legyetek boldogok!”, hanem azt mondja, hogy „Szeressétek egymást!”
Meggyőződésem, hogy a boldogság szeretetből táplálkozik, és ahogyan én látom nagy                  mértékben hasonlít is rá. Mert mindkettő döntés kérdése. Ha valódi, akkor örökké fejlődik és növekszik, s nem függ körülményektől. Nincsenek korlátjai és végtelenül sokféle formában létezhet. Gyakran olyan helyeken találunk rá, ahol talán a félelmeink miatt soha nem hittük volna. Nincs rá pontos recept vagy szabály, így részben életünk végéig ismeretlen és fölfoghatatlan marad. De mégis, minél jobban igyekszünk megérteni és beleélni a mindennapjainkba, annál inkább fog növekedni bennünk, és általunk másokban. Balogh Bea

---------------------------------

Kő az úton,- Túrmezei Erzsébet:

Gondolod, kerül életed útjába
egyetlen gátoló kő is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike,
hidd el, ahol van, ott kell lennie.
De nem azért, hogy visszatartson téged
se, hogy lohassza kedved, merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette,
hogy te megállj mellette,
nézd meg a követ, aztán kezdj el
beszélni róla Isteneddel.
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
küld azzal az akadállyal neked.
S ha lelked Istennel találkozott,
utadba minden kő-áldást hozott.