Tavaszi zsoltár .   Dr. Kubacskai Béla     

A napsugár tavasztüzétől

ha a parancs  megjött az égből,

s gyökérből gallyig  fut a nedv,

a tölgyrügy is  ledobja régi

zörgő, rezgő megszáradt téli

lombját s tavaszi  lesz a kedv.

A Szentlélekáldott tüzétől,

Úr irgalma  és kegyelméből

tisztulásig ha jut a hit;

ó-emberünk leomlik rólunk,

újjá leszünk, és jó kovászként

keleszti az Úr fiait.

Fű, fa, virág, újjászült lélek

kivirul és él Istenének,

ha új tavaszt értéleted;

Virágozz, nőjj és gyümölcsözzél,

Megigazulj ott a keresztnél

és nyerjél örök életet

-------------------------------

Belsazár lakomája.

Rembrandt: Belsazár lakomája, 1635. National Gallery, London

Belsazár, Nabukodonozor unokája, a Babiloni Birodalom utolsó uralkodója (pontosabban Nabonid király társuralkodója) semmibe vette nagyapja életének tanulságait. Az élvezetek szeretete és az öndicsőítés töltötték be napjait. Így züllesztette le nemcsak a maga életét, hanem a birodalom erkölcsét is, tönkretéve ezzel annak erejét. Ezért Isten megvonta tőle támogatását.
Babilon vára körül ugyan már ott állt Círusz, a perzsa hadvezér a médekkel egyesített seregével, de Belsazár vakmerő biztonságérzetében mégis ünnepelt. „Nagy lakomát szerzett ezer főemberének, és az ezer előtt bort ivott” (Dán. 5:1). A megittasodott, hatalmi mámorával eltelt király előhozatta a jeruzsálemi templomból zsákmányolt arany és ezüst edényeket, „hogy igyanak azokból a király és az ő főemberei, az ő feleségei és ágyasai, ...bort ittak, és dicsérték az arany-, ezüst-, érc-, vas-, fa- és kőisteneket” (Dán. 5:2-4). De hamarosan megállt kezében a pohár!

„Fenékig üríti a poharát,
S habot ver a szája, míg így kiált:
Csak nevetek rajtad, Jehova –
Én, Belzacár, Babilon ura!
Az iszonyú szó alig hangzik el,
Rá titkos döbbenet felel.

Csak elhal a hahota hirtelen,
Halotti csöndes a terem.
De nézd csak, nézd, ó, borzalom!
Emberi kéz a fehér falon.
És ír a fehér falon, ír az a kéz,
Ír lángbetűt, aztán semmibe vész.”

(Heinrich Heine: Belzacár, részlet,
Vas István fordítása
------------------------

Megmérettél… -  Gerzsenyi Sándor  (Balogh Debóra füzetéből, Kolozsvár)

Mérlegre tettem bűnös-önmagam,

s a számadásnál búsan sírnom kellett.

A kegyelemnek dús asztala mellett

mily ösztövér maradtam! Nincs szavam,

hiányos életem hogy mentegessem,

Zuhog fejemre a „Mene, tekel!”

… Ha az ítélet szele rám lehel,

halomnyi polyvám közt nem lesz mag egy sem?

Uram, ments meg a vétkes könnyűségtől!

Terhelj meg áldón azzal a teherrel,

mely irgalomként hull alá az égből;

törődj, Uram, súlytalan életemmel.

Ha üt az óra sürgős - hirtelen,

maradjak én erős tenyereden.

------------------------------------------

Tudom a te dolgaidat! - Oláh Lajosné (Ige és élet c. kötetből)

Jel 2, 2 ,- „tudom a te dolgaidat, fáradozásodat,

kitartásodat, és hogy a gonoszokat nem szenvedheted,

 és próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat,

holott nem azok, és hazugnak találtad őket.”

Uram, szavad szívembe markol,

s bús szégyennel állok eléd.

Az életem ezernyi szennye

kitárul, minden sebe ég...

Nem rejthetek el tőled semmit,

Előtted nincs titok,

És be nem vallott bűneimről

szemed vallatni fog,

mert jól tudod te minden utam,

az egyenest s a tévutat...

Amikor szépet mondott az ajkam,

s belül fűtött az indulat,

Amikor mosolygott az arcom,

s gyűlölt, gyűlölt a szívem,

Amikor színleg jót cselekedtem,

s nem volt bennem jó semmi sem.

Tudod te a dolgaimat!

Tudod és ismered.

S míg megítél szíved, szavad,

Már mérlegre teszed,

Szegény búsult szívem számára

csak egy remény marad,

hogy tudod te a kicsi jót is,

mustármagnyi hitet,

s nem mozdítod ki gyertyatartóm,

megtartasz engemet!