"Jössz te még az én utcámba!"

„Ne mondd ezt: Ahogy ő tett velem, én is úgy teszek vele, megfizetek mindenkinek cselekedete szerint!” Példabeszédek 24. rész 29. vers

Jössz még te az én utcámba! Egyszer volt Budán kutyavásár! Jó tett helyébe jót ne várj! Majd még megkeserülöd! Kígyót melengettem! Ott is fogsz sírni, ahol senki nem lát! Még azt is megbánod, hogy megszülettél!

Ugye milyen sok szép magyar mondattal ki tudjuk fejezni a fenti igeverset?

Szeretném, ha ma reggel egy kicsit velem gondolkodnál. Képzeld el, hogy épp ő, akitől aztán tényleg nem vártad, nagyon megbántott. Magadban azon gondolkodsz, hogyan tudnád visszaadni neki. Ha lehet, kamatostul. Amikor nem számít rá. Hogyan fog majd nézni?! Micsoda arcot fog vágni hozzá! És elkezdesz dolgozni a megoldáson. Végre megvan! Megelégedetten hátradőlsz és várod a pillanatot. 

Végre! Végre sikerült! A legváratlanabb pillanatban úgy betartottál neki, hogy szinte kővé meredt.

És most próbálj meg nekem őszintén válaszolni.

-          Boldog vagy?

-          Igazán boldoggá tett, amit csináltál?

-          Semmi kis halk lelkiismeret-hangja sem szólalt meg?

-          Nyugodtan aludtál, miután a részleteket megtervezted?

-          Amikor sikerült a műved, felszabadultan tudtál örülni? Nevetni? Úgy igazán – szívből örülni?

Tudod, mivel lehet a legnagyobbat alakítani? Ha olyasmit teszel, amit igazán nem vár! Ha a rossz helyébe jóval fizetsz. Egyszer próbáld csak ki. Aztán figyeld a meghökkent arcot.

De ez csak az egyik része a dolognak. A másik, hogy mi történik Benned? Hidd el, olyan igazi megelégedéssel tudod majd nyugtázni, amit tettél. És hát ez sokkal felemelőbb érzés.

Rosszért rosszal fizetni – bárki tud.

De rosszért jóval fizetni – no, ez aztán az igazi kihívás!

Próbáld csak meg!

---

Pálos Rozita: Fohász
találj magadra bennem Uram hogy létezzem mielőtt leszáll az alkony
Időről időre rácsodálkozok erre a kis versre. Csupán három sor az egész, és mégis, úgy érzem, az írója mérhetetlen igazságot, fájdalmat sűrített belé.
Sokat gondolkodtam mostanában, miről is kellene szólnia ennek a bejegyzésnek. Bevallom, rendszereztem, témákat írtam fel magamnak, amik eszembe jutottak, hogy na, erről majd írni kell, mert ez is, az is itt motoszkál bennem. És rájöttem, hogy voltaképpen a legtöbb felírt témám összekapcsolódik (véletlen lenne?!), és bennük van az is, ami éppen most zajlik bennem. Pálos Rozitának sikerült a fenti egyetlen mondatban összefoglalnia.
Annyiszor töröm rajta a fejem és szaggatom a szívem, hogy mégis hogyan van az ember ezekkel az undormányos visszatérő bűnökkel. No, a te hátadon is végigfutott a hideg? Esetleg akad valami, ami bánt, mert nem tudsz tőle szabadulni, bármennyire is akarod, s bármennyiszer is vitted már oda az Isten színe elé? Talán egy rendezetlen, indulatokkal, utálattal teli kapcsolat, amin változtatnod kellene valahogy, de nem sikerül? Egy hazugság, amit szégyellsz még magad előtt is, nemhogy a barátaidnak elmondd, hát még a (minta)keresztyéneknek? Valami, amit ki se néznének a rendes, kedves hívő lányból vagy az erős, kitartó, még inkább hívő fiúból? Nem kell elmondanod nekem. S nem is boncolgatnám a témát, ha egyszer meg nem értettem volna egy baráti beszélgetésen keresztül, hogy mind, akik az Isten követői vagyunk, ugyanazokkal a szenvedésekkel, kísértésekkel küzdünk (1Pt 5:9). S kiderült, hogy amit magányosan cipelek, azzal küzd a másik is, és nem is tudunk róla! Ez egyetlen fokkal könnyebbé tette a dolgot. Azt hiszem, keveset beszélgetünk JÓL, mi, keresztyének. Túl sokszor vagyunk magányosak, kevéssé lelkigondozottak (igen, ez nem csak a lelkészek „betegsége”), és ennek sokszor mi magunk vagyunk a leginkább okai.  Mert félünk megnyílni egymás előtt, pedig azt mondják, a megosztott bánat: félbánat.
Szóval, én csak azt szeretném, ha tudnád, kedves érintett Olvasóm, hogy NEM vagy egyedül. Akkor sem, ha senkinek nem tudsz vagy nem akarsz beszélni róla. Én sokszor elbuktam már, és a helyzet az, hogy jól tudom, sokszor el is fogok bukni – ugyanazon bűn(ök)ben.  Azt hiszem, valahol ezért érzem át igazán Pálos Rozita Fohászát: úgy KELL, hogy az ÚR, a Mindenható Isten, az én drága Édesatyám magára találjon bennem, ebben a 158 cm hús-vér káoszban. Úgy kell, hogy magára találjon és Szent Lelke drága templomává tegyen, hogy fel ne emésszen a mindennapi vétek. Ezerszer oda mentem már, s mégis, itt van bennem, amit a legkevésbé sem szeretnék a részemnek tudni. És gyakran lázadok, de be kell valljam, a bűn sokszor édes, és nem akarok teljesen megszabadulni… Most csak száll a sóhaj: találj magadra bennem, Uram! S csak remélem, hogy akár a gadarai megszállotton, rajtam is – és rajtad is, drága Olvasóm, megkönyörül az Isten…

--------------------------------------------

ELÉG MINDEN NAPNAK A MAGA BAJA

Nem kell többet cipelned,
A  ma terhét csupán.
Istent ne faggasd messzebb,
Elég,mit most kíván.
Lábadnak egy-egy lépés,
Nem több a kényszere,
Szívednek annyi értés,
Mi ma sajdult bele.

Ne adj helyet nagyobb gondnak,
Mit Isten ma ad,
A "később" és a "holnap"
Jó,ha Őrá marad.
Társnak a vándorútra
Ma válaszd,erre vár,
Ma,nem majd évek múlva,
Most,hogy élted sivár.
Ma hordja fájó terhed,
Ösvényt ma rendel még,
Mi most vígasz lelkednek,
Elkészítette rég.

Nem később - ma nyújt néked
Erőt,kedvet,ha kell,
Hatalmat,képességet,
Mindent jól végez el.
Forrását most kínálja,
Fényét ma ontja rád,
S gyönyört lelsz nemsokára
Az Úrnál - odaát.