Mihez kezdjek?

  „Akkor magába szállva így bánkódott: Hány béres dúskál ennivalóban atyám házában, én pedig itt éhen veszek! Fölkelek és atyámhoz megyek. Atyám, mondom neki, vétkeztem az ég ellen és te ellened! Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be. Fölkerekedett tehát és visszament atyjához…” Lk 15,17-20
Olvasva a fenti igerészt, sokakat biztos a már megint érzés kerített hatalmába. Persze, hogy a Biblia egyik szép példázata, de sokaknak már lerágott csont..
Ha úgy vesszük, ez a fiú velejéig pofátlan és szeretetlen ember. Kikéri az örökségét, pedig az apja még él. Aztán mikor elfogyott mindene, volt képe hazamenni és kérni az atyját, hogy fogadja őt vissza, még ha béresnek is.
Aztán pedig, ha az atyát nézzük, az ő döntése is igazságtalanak tűnhet. A fiú visszatérve még egy szót sem szólt és az atya már megbocsátott neki. Hol a büntetés? Egy atyai pofon vagy napokig tartó szidás, hogy „mit csináltál, hol voltál, hol az örökség?” Semmi, itt csak szeretet van.
Sokan elhallgattatják a lelkiismeretüket, ami próbálna kiáltani, hogy valami nem jól megy így, de az ember sokszor hisz az ördögnek, aki azt mondja „nyugi, nem olyan nagy baj az.””Akkor most minden egyes kis bűnömet valljam meg Istennek?”– kérdezheted jogosan.

Miket szoktunk csinálni a bűnnel? Először még nem is tudjuk, csak azt, hogy mit csinál velünk a bűn. Elválaszt mindenkitől. Emberektől és főleg Istentől.

Aztán, ha már látjuk a bűneinket, munkához szoktunk látni és szépen kimázoljuk. Mázoljuk fehérre a feketét, végül is csak nézőpont kérdése minden. Ilyen vagyok, nincs mit tenni, ilyen természetet örököltem, de nem olyan vészes az…

Ha ez nem ad megoldást (márpedig nem ad), akkor megpróbáljuk eltűntetni. Hiszen, amit nem látnak, az nincs is.

Sokan erényt is csinálnak belőle. Nem szégyellik, nem takargatják, hanem még dicsekszenek is vele.

Sokak cinkosokat keresnek, hogy megosztódjon a felelősség.

Sokan pedig bűnbakot keresnek és megpróbálják ráhárítani az egészet.

A legolcsóbb próbálkozás: „neki is van, nem vagyok egyedül vele.”

Lehet a bűnt magyarázni, cicomázni, felelősöket keresni, de a bűn kérdését ez nem oldja meg. A bűn attól még ott van, és akár tetszik, akár nem,  görnyedsz alatta. De van megoldás! Vidd oda Jézus keresztjéhez a bűneidet és ott leteheted. Ő átveszi tőled és megbocsát neked. De neked ahhoz fel kell kelned, ahogy a tékozló fiúnak is, és meg kell vallanod, hogy „Atyám, vétkeztem; nem más miatt tettem, amit tettem, hanem én magamtól vagyok ilyen, és ha lehet, fogadj vissza ma engem!”
Hogy végezetül mihez kezdj? Kezdj el bűnt vallani!
„Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz Ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.” (1Ján 1,9)
 Ha gondok gyötörnek, egyedül érzed magad, kilátástalan minden, és úgy érzed, elvesztél, KELJ FEL! „Fölkerekedett tehát és visszament atyjához”. Egy tudatos, életre szóló döntést kell hoznod. A tékozló nem marad ott a disznók mellett, távol az atyai háztól. Te se maradj távol Jézustól! A fiú elhatározta, hogy hazamegy és haza is ment. Jól döntött a bűnvallás mellett, és megkapta az atya örökre szóló szeretetét. Ha te is felkelsz, megállsz Jézus előtt, és azt fogod mondani „vétkeztem”, akkor te is jól döntöttél. Szilvási Gábor

------------------------------------------------

Öröm az igében (1)

 Csörög a vekker. Reggel hét sincs még. Minden erőmet összeszedem, hogy odanyúljak és megnyomjam a kikapcsolás gombot. Nem sikerült. Leesett az óra, nagyot csörömpöl. „Na, legalább sikerült neki: felkeltem!” – mondod magadban. Nem tudod hogyan, de már ott vagy a konyhában és a kávéfőzőért nyúlsz:„Tényleg nem tudom, hogy is kerültem ide.” Alvajárás. Visszacsoszogsz a szobába a jó meleg bögre kávéval. Futó pillantást vetsz az éjjeli asztalkádon fekvő Bibliádra. Valami megmozdul benned. „Igen, jó lenne kinyitni!” – gondolod. – De nincs túl sok időm. Majd később. Amúgy sem értettem tegnap sem. Valami szövevényes, érthetetlen ószövetségi mészárlás volt tegnap is benne, ahogy futva átolvastam. Á, kezdjünk el inkább öltözni. Majd elolvasom a Mai Igét a villamoson!” És ez így megy napról napra.
Ugye ismerős? Ha nem is bögrével vagy vekkerrel, de talán ez a te történeted is. Tudom, mert az enyém is – volt. Egyszerűen nem leltem örömöt az igeolvasásban. Kötelességként, keresztyén életemhez való szükséges adalékként éltem meg és néztem rá. Sokszor pedig megtörtént, hogy hetekig nem nyitottam ki se a Bibliát, s egy-egy ilyen időszak után pedig már keresni kellett a méteres por alatt, ami belepte, míg csak ott állt használatlanul. Öröm és Biblia – mintha valami két teljesen különböző és egymással száz százalékig ellentétes fogalmakról beszélnénk.
Egy évvel ezelőtt meglehetősen felrázó és meghökkentő ünnepen vehettem részt. Izrael mai népe a nyolcnapos lombsátrak ünnepét a Simchat Torah nevű ünnepnappal zárja. Az ünnep neve egyszerűen annyit tesz magyarul: a Tóra^[1] öröme. Egy észak-izraeli kisváros főterére érkeztünk meg, ahol hatalmas hangszórók fogadtak. Zászlókkal, lufikkal feldíszített terep volt, tele ünneplő emberrel. A külső szemlélő számára valamilyen egyszerűbb fesztiválnak tűnhetett ez az egész felhajtás. A vidám, pattogós jiddis dallamok után azonban előkerült az ünnepelt is. Hatalmas Tóra-tekercseket hoztak elő a helyi zsidó közösség férfitagjai az ölükben, s elindultak vele körbe-körbe. A gyülekezet pedig körbefogta a Szentírást, egymást kézen fogva pedig ujjongó, tapsoló körtáncba kezdtünk. Kézről kézre járt a Biblia. Mindenki meg akarta érinteni, fogni, átölelni, csókolni. Azt hiszem, ez volt az első alkalom életemben, hogy embereket láttam örülni a Bibliának. A kép, a hangulat, a mosolyok, az idős, ráncos kezek és a fiatal, erőtől duzzadó karok szorítása, ahogyan átölelik a becses Írást egyszerűen beleégtek az emlékeimbe.
Elszomorít az, hogy látok megtért, átadott életű fiatalokat, ahogyan szépen – lassan, de biztosan – elhervadnak. Megvan az átadás, megtörténik a bizonyságtétel, elkezdődik a szolgálat, aztán telnek-múlnak a hónapok, az évek, és az első szeretet lángja elhűl, és pislákolás marad abból, aminek folyton égnie kellene. Ennek rengeteg oka van és lehet, mégis azt látom, hogy az egyik legnagyobb gond a bibliaolvasással van. Pontosabban a nem olvasással.
Drága, TeSóm! Mikor volt az, hogy leültél az ige mellé, nem kötelességből, nem muszájból, nem azért, mert bűntudatod volt, hogy már régen nem olvastad, nem azért, mert  kellett készülni és mégiscsak kell valami téma, hanem mert, mint ahogy a szarvas kívánkozik a hűs forrásvízhez, úgy szomjaztál te is az Ő beszédeire (Zsolt 42,1)? "Amint a szarvas kívánkozik a folyóvízhez, úgy vágyik utánad a lelkem, Istenem!"                                                        Mikor volt utoljára, hogy gyönyörködtél az Ő igéjében, az Ő törvényeiben, s arról gondolkoztál éjjel és nappal (Zsolt 1,2)? " Boldog ember az, aki nem jár a gonoszok tanácsa szerint, nem áll meg a bűnösök útján, és nem ül a csúfolódók székébe,"                                                                                                                                  Mikor volt, hogy örültél neki, jobban, mintha valami hatalmas és értékes ajándékot kaptál volna (Zsolt 119,162)? Vagy mindez valami idegen nyelv a számodra?
Oldalakon keresztül állhatnának itt indokok, hogy miért fontos, hogy olvasd az igét. Valószínűleg te is nagyon jól tudod mindezt a saját fejeddel. Álljon itt mégis csupán egy, talán a legfontosabb mind közül, amely engem letaglózott, mikor Isten megmutatta, és olyan útra terelt, amelyben többé már nem kötelesség lett az ige olvasása, hanem kútforrás, amelyből minden nap friss vizet lehet meríteni, s örömöt a léleknek.
A Biblia szerint Isten azért teremtett engem, hogy Őt megismerjem, s ha ez megvan, akkor szeressem, s ebből a szeretetből örömöm legyen. A kérdés ezután már csak az, hogy honnan ismerjük meg Istent? A válasz pedig egyszerű: Biblia. A következtetésem tehát ez: TeSó, ha örömöt akarsz, nem spórolhatod ki a mindennapjaidból az igét. Ha megteszed, nem fogod megismerni igazán Istent, ergo nem tudod Őt megszeretni, csodálatosnak látni, mindenek fölött megelégítő gyönyörűségnek.
Olyan ez, mint a randizás. A szerelmedet nem ismerheted meg anélkül, hogy időt töltenél vele, kérdeznéd őt, megtudnád mit szeret és mit nem, mit akar és mit nem, milyen is ő, ki is ő, hogyan reagál egy-egy helyzetben stb. Az elkövetkezendő írásokban tehát ilyen randitippekkel szeretnénk segítségedre lenne, hogy ez a fekete könyv ne maradjon a polcokon hosszú-hosszú hetekre, hanem hadd legyen olyan napi kútforrás, amely mindig friss örömöt kínál számodra.          Homoki Gyula