Képtelenség

 „De az ÚR ezt mondta neki: Ki adott szájat az embernek? Ki tesz némává vagy süketté, látóvá vagy vakká? Talán nem én, az ÚR? Most azért menj! Én leszek a te száddal, és megtanítalak arra, hogy mit beszélj!” 2 Mózes 4:11-12 Újfordítás

A képtelenségek korát éljük. A technikai fejlődés és az emberi bátorság, de még inkább vakmerőség, a lehetetlen határait feszegeti. Fiatalok védőfelszerelésben száguldanak le a sziklákkal borított meredeken speciális kerékpárjuk segítségével. Sportrepülőgépek szelik a levegőt úgy, hogy szárnyaik szinte súrolják a szoros falait. Ejtőernyős ugrik ki a légkör és a világűr határán. Valaki egyetlen evezőssel indul neki, hogy átszelje az óceánt. A katona, aki mindkét lábfejét elvesztette versenyt, fut társaival, mert olyan eszközt használ, ami ezt lehetségessé teszi. Az ember legyőzi saját korlátait, de vajon mindenki képes rá? Távolról sem.

Honnan származik a tudás, ami a technikai eszközök, megvalósításához vezet? Honnan van a bátorságunk, az ügyességünk? Valóban csak saját magunkból? Mi, vagy ki dönti el, hogy ki kap lehetőséget álmai véghezviteléhez és a másik előtt, miért zárulnak be a kapuk? Hogyan tudjuk legyőzni a régebben elszenvedett kudarcot? Minden csak a belső indíttatáson múlik, vagy valami többről is szó lehet?

Mózes nagyszerű célokkal rendelkezett, csodálatos képességekre tett szert a fáraó udvarában. Jókor volt jó helyen, ahogy azt mondani szokták. Mégis hibázott és a kudarc meghátrálásra késztette. Csalódott önmagában, önbecsülése romokban hevert. Új pályát választott; megmentő helyett pásztornak állt negyven évre. Ekkor és itt érte, természetesen váratlanul, az Úr elhívása. Kifogásokat keresett, hogy kibújhasson a feladat felelőssége alól és talált is eleget, önmagában. Ezért kellett megtanulnia a lecke második felét is. Hisz az elsőt már tudta: sem tudása, sem képességei, sem lehetőségei nem tették képessé arra, hogy megvalósítsa céljait Isten vezetése nélkül. Most azt kellett megértenie, hogy hiányosságai sem képezhetnek akadályt, ha Isten vele van.

Ez a tanulság ma igaz mindannyiunknak. Az ember sok mindent elérhet, eszközeivel, képességeivel valóban a lehetetlen határait feszegetheti, de küldetését nem töltheti be Isten nélkül. Ugyanakkor a legegyszerűbb, legelesettebb ember is, aki bírjon gyengébb képességekkel, célhoz érhet, ha Istennel jár

--------------------------

A végtelen Isten ismerete.

„Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, mert olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában.” János apostol 1. levele 3:2

Volt egyszer valahol Amerika belsejében egy kicsiny indián falu, amely egy hegyek által körülhatárolt barátságos tavacska mellett épült. A falu lakói jól ismerték az otthont, adó környéket, de senki sem tudta, hogy mi van a nagy hegyeken túl. Egyszer aztán arra vetődött egy sápadt arcú, aki összebarátkozott a közösséggel, különösen a törzsfőnök fiával. A fehér ember sokat mesélt az indiánoknak arról a világról, amely a hegyeken túl van. A hallgatóságot az nyűgözte le leginkább, amikor a vendég egy olyan nagy vízről beszélt, aminek nem látni a másik oldalát. A főnök fia elhatározta, hogy elmegy a sápadtarcúval, hogy megnézze ezt a különös „tavat”. Így hát ketten indultak el. Hosszú heteken át gyalogoltak, hatalmas hegyeket hagytak maguk mögött, míg végül megpillantották az óceánt. Az indiánt lenyűgözte a látvány, és megállapította, hogy ez a „tó” sokkal szebb, mint amit a sápadt arcú mesélt a faluban. Majd lerohant a partra, és kezdte megtölteni kulacsát az óceán vizével.

– Ne tedd barátom! – szól a sápadt arcú. – A tenger vize erősen sós, ihatatlan víz.

– Nem meginni akarom – válaszolt az indián –, hanem hazavinni, hogy megmutassam a falum lakosainak, milyen az a nagy víz.

Épp így vagyunk mi is Istennel. A bibliai próféták megtöltötték ugyan kulacsukat Isten óceánjánál, de mi már csak annyit látunk belőle, amennyit a mi falunkba elhoztak. Korlátolt emberi gondolkodásunk megakadályozza, hogy a maga végtelen teljességében fölfogjuk, ki is a Mindenható. János apostolnak azonban – aki valószínűleg tisztában volt Isten-ismeretünk korlátaival – volt egy reménysége: ha majd Jézus ígéretét beváltva visszajön, hogy üdvözítse a barátait, akkor majd színről színre találkozhatunk Istennel, és „megláthatjuk őt olyannak, amilyen valójában”.

Korlátolt ismereteim alapján is elmondhatom, hogy nagyszerű Istenünk van. Alig várom már, hogy „valójában” megismerjem őt. Biztos vagyok benne, hogy minden képzeletemet fölül fogja múlni. 

------------------------------------------------

Hinni a világosságban

„Monda azért nékik Jézus: Még egy kevés ideig veletek van a világosság. Járjatok, amíg világosságotok van, hogy sötétség ne lepjen meg titeket: és aki a sötétségben jár, nem tudja, hová megy. Míg a világosságotok megvan, higgyetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek. Ezeket mondta Jézus, és elmenvén, elrejtőzködék előlük.”  (János evangéliuma 12. fejezet 35-36. vers)

Szikrázó napsütés, tikkasztó nyári hőség. Egy ember bágyadtan bandukol a szőlőhegyen kis árnyékot keresve. Ahogy végre egy pincéhez ér, tanakodik, bemenjen, ne menjen. Hunyorogva nézi, mi lehet odabent, majd egy hang szólítja; Gyere bátran, ne félj a sötéttől, először rossz, de aztán meglehet szokni.

Ez a történet jól példázza az emberiség történetét. Egyrészt, ahogy a kísértő becsábította Ádámot és Évát a ’pince félhomályába’. A fényruhát, felváltotta a fügefalevél. Ragyogó kapcsolatukat Teremtőjükkel és egymással behálózta a bűn sötétje.

Ám Isten nem hagyta őket a sötétségben. „A nép, amely sötétségben jár , lát nagy világosságot; akik lakoznak a halál árnyékának földében, fény ragyog fel fölöttük!” (Ézs.9:2) Ahogy János az evangéliuma elején Jézust, mint az emberek világosságát, mutatja be, aki eljött a sötétségbe.

„De a sötétség nem fogadta be azt.” (Ján.1:4-5) „Noha sok jelt tett előttük, mégsem hívének ő benne.” (Ján.12:37) Miért? Mert megszokták, megszerették a félhomályt. És bántotta szemüket a Világ világossága.

S mi a helyzet velünk? Meddig üldögélünk még a sötétségben álruhás keresztyén életet élve? Mikor kapcsoljuk le a villódzó álfényeket és töltekezünk fel végre igazi világossággal, amíg lehet, „hogy a sötétség ne lepjen meg…”

Isten arra hív:

„Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt. Mert ímé, sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket, de rajtad feltámad az Úr, és dicsősége rajtad megláttatik. És népek jönnek világosságodhoz, és királyok a néked feltámadt fényességhez.” (Ézs.60:1-3)

----------------------------------------