TÚL E VILÁGON
Túl e világon, egy áldott reggel,Ha Üdvözítőnk majd megjelen’,
A földi küzdés örömre válik Túl e világon, túl mindenen.
Túl e világon ragyog az égbolt, Nincs viharfelhő, nincs félelem.
Vígság az élet és ott az élet, Túl e világon, ó, végtelen.
Túl e világon majd viszontlátom Sok-sok, szerettem, s érezhetem,
Örök hazámba’ ím igazába’ Búcsú és válás már nem leszen. Virgil P. Brock ford.: Somogyi Géza
-------------------------------------
Ne félj!
Ésaiás:43:1-v- -.Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!

Szelíd őszi napsütésben járunk, zörgő avar súrolja a lábunk,
körülnézünk: szemlélődhetünk. - Az Idő már elnézőbb velünk…
- Mennyi szín jut egy-egy öreg fára Lombja szebb mint tavaszi ruhája!

… megáll az ember, emeli kezét, Hogy erős fénytől óvja a szemét.
- s döbbenten látja – és nem egyebütt, saját tenyerén a két M-betűt!
- „Memento mori!” – kongja a szavak, s a komor semmin átvisszhangzanak,
És mintha felhő fedné a Napot, Borzongást érez, hideget… fagyot…

Riadtan nézi magát az őszben: így sose látta még: elmenőben!
Meginog, mint a fa, dőlni készül, … ide visz az őszi séta végül…

Zúg az erdő – vagy a csend dalol? A Hang megszólal tisztán valahol:
- Ha hiszel, lehetsz élő vagy halott, ne félj! Én vagyok!
Lukátsi Vilma (Balogh Debóra füzetéből, Kolozsvár)

---------------------------------

A csend hallgatása közben
A csend hallgatása közben
gondolat-erdő burjánzik körben.
Ártatlan hajtásként,
méla-bóbisgatón
kibuggyan egy-egy gondolatom
aztán hirtelen indába szökkenő
tövislábakkal kúszó-tépdesőn
belém hasít.
S pillanat alatt
csak amúgy szelídül,
mint por a bútorra, úgy elül.
Tépett,
most simogat.
Fájt,
S kimondanám, hogy enyhet ad –
de kígyózón kapaszkodik
a lelkemig.
Kiáltok emberért,
de ember nincs sehol.
Sikoltok Istenért
és Isten átkarol. 2006 április 28

--------------------------------------------

A kőfaragóhoz.
Nem könnyű engem formálni, kemény kő vagyok.
Néha kételkedem, hogy van rám szabott vésőd és lelkem alakíthatod.
De Nálad mindig van valami testre szabott, kegyelmes, igazságos mód,
Ezért kérlek, csak adagold, még akkor is, ha toporzékolok.

---------------------------------------

A 139. Zsoltár margójára.
Egyszer, nagyon-nagyon régen,
amikor az Isten egy pillantásra megálmodta a világot,
igen, pont abban a pillanatban Rád is gondolt.
És elmosolyodott.
Örült neked.
Az Isten, már akkor hallotta
az összes gyermekkori gügyögésedet;
látta az első bizonytalan lépéseidet a fűben,
és az első "a" betűt amit belerajzoltál az elemista füzet csíkjaiba.
Isten tovább mosolygott,
és szívesen nézett téged.
Ő már akkor előre látta
a durcás sértődéseidet,
a toporzékolós kiabálásodat,
a barátaid melletti kiállásodat,
az első szerelmes pillantásodat...
Minden percedet előre látta, hallotta, érezte és
értette.
És minden perced szépségéért előre lelkesedett.
Az Isten jól megfigyelt téged.
Megnézte a kezed, a vállad és a lábaidat.
Megnézte hátad ívét, gerinced vonalát,
csigolyáid alakját és erejét.
Ebben az ősrégi teremtő pillanatban,
őszinte szeretetből teremtett neked
egy pont a hátadhoz illő,
keresztet.
Amilyet senki másnak nem adott.
Rád nézett az Isten,
és tetszettél neki a kereszteddel.
Örömmel látta,
hogy mindaz amit alkotott jó.
Búcsúzóul, amikor még egy röpke mosoly erejéig visszapillantott rád,
megerősítette a lábadat, hogy könnyebben vidd a kereszted.
Arra gondolt, hogy ha majd eljön az idő és világra jössz,
akkor szívesen segít majd Neked, ha kéred.
Mert ezalatt a teremtő pillanat alatt még jobban megszeretett
a kereszteddel együtt.

------------------------------------

Bibliám.
Ha fáradt vagyok, üdítő nyughelyem,
Ha sötét vesz körül, szava égő mécsem,
Ha éhes vagyok éltető kenyerem,
Ha ellen szorongat, fegyvertáram nékem,
Ha beteg vagyok, mennyei patikám,
Ha egyedül állok, barát vár benne rám.

--------------------------------

Fölfelé.
Akik mindig az útra néznek Sohasem látnak csillagot
Csak rögöt, sarat, port, És sok-sok egymásra tipró lábnyomot.
Akik mindig az utat nézik, Örömük sohasem lehet.
Nem látnak messze, biztató célt Csak a napi kis terheket.
A csillagokra kell felnézni És csüggedezni nem szabad
Bár nehezek és küzdelmesek A felfelé vivő utak

---------------------------------------------------

HA SZÁMBAVETTED…
Ha számbavetted mind a vétkeid,
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok-sok bűnödért
Még mondj el egy pár miatyánkot!
Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk,
Mert végtelen a vétkeinknek száma
S talán nem az a legölőbb csapás,
Mit sújt az öklünk tudva, odaszánva.
A legsikoltóbb seb talán nem az,
Mit oszt a kardunk nyílt, lovagi tornán
S tán az se, mit suttogva, hátmögött
Ejtünk kajánul, titkon és orozván.
A legsikoltóbb, legégőbb sebek
Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet.
Mely indult jóakarat ösvényén
És öntudatlan gúnyba tévedett.
A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,
Indulnak egy elejtett szó nyomán,
Mit elhallgatni – véltük – nincs miért,
S mit elhallgatni jobb lett volna tán.
S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
S virágoskertből sivataggá lesz.
Mert azt az igét nem mondottuk ki.
Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,
A léptünk rajta döngve áthaladt,
Semmit se tettünk – csak nem vettük észre –
És eltapostuk, mint egy bogarat.
Oh végtelen a vétkeinknek száma,
Mi álomroncsba, tört reménybe járunk,
Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk,
Szüntelen egy virágot tör le lábunk.
Ha számbavetted mind a vétkeid,
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok, sok bűnödért
Még mondj el egy pár miatyánkot.
(Tarts őszinte, mély bűnbánatot!!)
Reményik Sándor
(utolsó sor: Borzási Sándor)
---------------------------------

A LEGNEHEZEBB KÉRÉS

„Legyen meg a Te akaratod!“
Ha elkerülnek gondok, bánatok,
könnyű kimondani. De ha nehéz
órák jönnek, s az öröm ködbe vész?
Ha a szív vérzik, a lélek zokog,
ha éjszakának tűnnek nappalok,
eltördelni mégis a mondatot,
hogy „legyen meg a te akaratod!“?
Inkább sikoltanék: „Atyám, ne, ne!
Miért kell ennek így történnie?!“
Szívem keserű lázadásba jut,
ha érthetetlen előtte az út.
Sírva tesz fel kínzó kérdéseket:
„Én Istenem, hát ez a szeretet?!“
Aztán elcsitul: „Bocsáss meg, Atyám!
Te szeretsz engem híven, igazán.
Kínban vergődő szívvel is tudom:
Te vezetsz engem a legjobb úton.
Ellenemre is véghezviheted,
de szívem attól nem lesz csendesebb.
Taníts meg hát szívből kiáltani
ne csak szájjal, de szívvel mondani:
„Ahogy te akarod, ne ahogy én!”
A békesség csak így lesz az enyém.
Lehet az út tövises, meredek,
amerre vezetsz, bátran mehetek.
S mindennapi kérésem az marad:
„Add, hogy csupán Téged kívánjalak!”
„Legyen akaratod”, ha nap nevet.
„Legyen akaratod”, ha éj temet.
Legyen most és mindörökké! Igen!
Fogd meg a kezem, fogadd el a szívem!
Ha utam célját el is takarod:
Hiszek! Legyen ahogy Te akarod!
Herman Enke után németből fordította:
Túrmezei Erzsébet