Túrmezei Erzsébet.

Uram, búcsúzik az élet,
mert a gyümölcsök megértek,
meleg nyárnak vége lett.
Elszáll a vándormadár is,
és megborzong a virág is.
Hullanak a levelek
aranyszínű szemfödélnek.
Egyre csendesebb az ének.
De borongós ég alatt
most az őszért áldalak.

Üzensz sárguló levélen,
és elémírod az égen
vándormadarak jelét,
hogy mélyen szívembe rejtsem,
vándorvoltom ne felejtsem,
vándoroljak Tefeléd.
Mind korábban itt az este.
Megért a szőlő gerezdje.
Hadd mondjak, Uram, neked,
mindezért dícséretet.

Köszönetet a ködért is,
a lehulló levélért is,
minden gyümölcsért a fán.
Röptéért vándormadárnak.
Hirdessétek, könnyű szárnyak,
hogy van melegebb hazám!
Át a ködön, át az éjen
édes zengéssel kísérjen
dérbelepte réteken
őszi hálaénekem

Vallomás,- Zsolt 32:5,- Vétkemet bevallottam neked,                                                               bűnömet nem fedeztem el. Azt mondtam: „Bevallom,.                                                              hamisságomat az ÚRnak”, és te elvetted rólam bűnömet,                                                             amellyel vétettem. [Szela]
Ma itt az ősz. S te újra nyílsz szívemben,
te húsvét-szűlte tavaszi csoda,
bár hervadtál, míg elsuhant felettem
a nyári álmok végtelen sora.

Uram, tudod, hogy mennyire szerettem
bűnök csalóka, vibráló tüzét;
közel Hozzád, de mégis elveszetten,
hamis gyöngyökből fűztem rút fűzért.

Lélektelen kövekből építettem
oltárt magamnak, s bálványszobrokat.
Színes palástba bújt csaló szívemben
álarc mögé sok bűnös gondolat.

Csodád felől, ó, hányszor ölt a kétség,
csak azt becsülve, mit a test szeret,
de most lettél azóta nekem érték,
örök tavasz mulandó ősz felett.

Ma itt az ősz. Lassan lehull a lomb már,
lehull szívemről a titok-palást,
s míg újra szól az örök drága zsoltár,
Uram, fogadd e fájó vallomást.                                                                                                              

ÉLETÜNK ARANYA  

„Sáfáraim!“ – intett az Úr.
S ma olyan gazdagok vagyunk.
Percet, órát kezünkbe számolt.
Sok láthatatlan aranyunk.

Olyan csodálatos vagyon.
Mire való? Meddig elég?
Míg aranyat aranyra költünk,
soha nem sejtjük, van-e még?

De egy is olyan hatalom:
egy óra… röpke pillanat…
kenyérré lehet koldusasztalon…
lehet meghajlás Isten-kéz alatt…

boldog felfelé szárnyalás…
bilincses, átkos kötelék…
Odaadhatjuk játszva semmiért –
– és lehet mindenre elég.

Életet nyerhetünk vele,
s szétszórhatjuk haszontalan…
…De soha egyikünk se tudja,
melyik az utolsó arany.
Túrmezei Erzsébet

------------------------

• ZARÁNDOK ÓHAJA
•  
• Fent sok, sok csillag felett
• van vágyaim hona.
• E földi küzdés helyett
• úgy vágyom én oda.
• Időzni itt nincs kedvem
• nyugalmam nem lelem:
• mert folyton kell sietnem
• honomba szüntelen.
•  
• Lakom idegenben bár,
• de egy kis türelem,
• S kopottas por-sátorom
• örökre levetem.
• E földnek hiú vágya
• nem csábít engemet:
• zarándokút botjára
• teszem már kezemet.
•  
• Itt nincsen nékem kincsem,
• amit sajnálnom kell.
• E világtól a szívem
• örömmel szakad el.
• Vidáman énekelve
• járok én utamon:
• hiszen új napra kelve,
• közeleg a nyugalom.
•  
• Ezért világ, hagyj békén
• zarándok útamon.
• Célomat csábodért én
• cserélni nem fogom.
• Túl az atyai házba
• örök kincs vár reám!
• Ó, ezt megnyerni vágyom
• futásom alkonyán!
• Németből ford.: Haraszti Sándor
• NEKÜNK SZÓLÓ INTÉS    
• 1 Kor. 7,29-31.
•  
• Szeretteim, az időnk rövíd!
• A híd közepén már áthaladtunk.
• Az élet zavaros árja lassan
• parthoz csendesedik alattunk.
• Viharai orcáinkra rótták
• emlékül barázdáikat,
• meggörbült újjal, eres kézzel
• szorítjuk a korlátokat.
• Az Ige int: ne legyen már több
• háborúságunk a testben,
• hiszen velünk volt és velünk lesz
• nyomorúságunkban az Isten!
•  
• Szeretteim! Az időnk rövíd!
• Ha néha ejtünk is könnyeket,
• felejtsük el, mintha nem volna,
• tegyük le lassanként a terheket!
• Akik vesznek, mintha nem vennének,
• s nem volna övék semmi sem!
• és akik élnek, mintha nem élnének,
• mint akik átutazók idelenn.
• Mert e világ ábrázatja
• elmúlik, s vele minden árnyék,
• vár ránk a fény, vár ránk az Isten,
• s a túlsó parton az örök hajlék.
• Oláh Lajosné