A kivételezett

„Szeretem azokat, akik engem szeretnek, megtalálnak engem, akik keresnek.” Példabeszédek 8,17

Vannak belső köreink, minden embernek vannak kiválasztottjai, akik sokkal közelebb állnak hozzá, mint mások. Akit szeretünk, azzal kivételezünk. A kivételezettek mindig többet kapnak másoknál, mindig övék a jobbik rész, a szebb, a drágább. A mi kivételezésünk azonban önző és személyes alapokon nyugszik. Isten azonban másként gondolkodik…

Az anyja azért szerette, mert ő volt az egyetlen fia. Ő volt az ajándék, akit férjének adott igaz szerelme jutalmául. Minden nap megölelte őt, megcsókolta. Amikor csak tehette, elmondta neki, mennyire különleges, mennyire más, mint a többiek. Ő volt az asszony szemefénye, elkényeztette, dédelgette és ezért rosszul nevelte. A kivételezés önzővé tette.

Azt gondolta övé lesz a világ.

Az apja őt szerette a legjobban, jobban, mint idősebb féltestvéreit és ezt ki is mutatta. Szeretett felesége elsőszülött fia, bár kisebb volt bátyjainál, mindig első volt a sorban.

Övé volt a legjobb hely az apja után az asztalnál, övé volt a legjobb falat, övé volt a legszebb ruha. Okkal gondolta hát, hogy valójában ő lesz az örökös. Ezért feljebb valónak is érezte, gondolta magát másoknál, a testvéreinél, az anyjánál, de még az apjánál is.

Azt gondolta övé lesz a világ.

De a testvérei gyűlölték. Ezért övé lett a csalódás, az árulás, a halálfélelem, az elvetettség, a rabszolgaság, a börtön és a magány. Mindent elvesztett, csak a hite maradt.

Az Isten szerette őt születésétől fogva. Mikor kiváltságosságából fakadó nagyravágyása miatt a kapott álmot félreértelmezte, atyja kijózanító dorgálásával szólt hozzá.

Mikor testvérei önérzetét semmibe vette árulkodásával, megengedte, hogy azok ellene forduljanak, de életét megkímélte. Hűségét próbára tette asszonnyal, börtönnel, megválaszolatlan imákkal. De amikor már semmi sem maradt, amikor már remény is alig volt, akkor tett csodát: Ő lett a legelső után az első, annak minden hatalmával, gazdagságával. Ő lett a kiváltságos, a kivételezett újra. Az Isten kivételezettje.

Isten szerette őt kezdettől fogva. Isten kiválasztotta őt kezdettől fogva, nem azért, mert jó volt és meg akarta jutalmazni, mert nem volt az. Hanem azért, hogy jobb legyen, hogy az legyen, aki lehet az Isten kezében. Nem azért, hogy fogsága alatt tanúsított hűsége jutalmaként neki adjon mindent, hanem, hogy általa mentse meg a családot, a népét. És ő megtette.

--------------------------------

 József és testvérei,-

Jákob népes családjával Kánaán földjén telepedett le. Négy feleségétől (Leán és Rákhelen kívül ezek szolgálóleányait, Zilpát és Bilhát is feleségül vette a kor szokása szerint) összesen tizenkét fia született. Közülük Józsefet mindegyiknél jobban szerette, mert kedves feleségétől, Rákheltől született, akit második gyermekük, Benjámin születésekor veszített el. Józsefnek cifra ruhát varratott, így éreztette vele kivételezett szeretetét, amivel természetesen felingerelte testvéreit. Jákób láthatóan nem tanult szülei hibájából! A szomorú következmény nem sokáig váratott magára.
József mélyen vágyakozott Isten követésére, de az otthoni környezet veszélyt jelentett alakuló jellemére. Kezdte különbnek érezni magát a többieknél. Ezért, illetve az isteni gondviselés által neki szánt nagy feladatra való felkészítés miatt kellett kikerülnie ebből a környezetből.
    Tizenhét éves korában egy kettős álom által adta tudtára Isten, hogy mire hivatott. Egyik álmában a mezőn dolgozott testvéreivel együtt, és az ő kévéje előtt meghajoltak testvérei kévéi. A másik álomban a nap, a hold és tizenegy csillag hajolt meg előtte. Álmait gyanútlanul elmesélte testvéreinek, akik emiatt még inkább gyűlölték. Jákób is megdorgálta, de ugyanakkor „az elméjében tartotta a dolgot”, mert megsejtette ezekből, hogy a Mindenhatónak nagy tervei vannak gyermekével.
Szükség volt erre a megerősítésre, mert nehéz iskola várt Józsefre!
Nem sokkal ezután történt, hogy a testvérek lakhelyüktől távol legeltették atyjuk nyáját. Jákób, nem gondolva fiai gyűlöletével, Józsefet elküldte utánuk, hogy hozzon hírt róluk.
Mikor meglátták bátyjai a közeledő ifjút, így beszéltek egymás között:
- „Ímhol jő az álomlátó! Most hát jertek, öljük meg őt, és vessük valamelyik kútba; és azt mondjuk, hogy fenevad ette meg, és meglátjuk, mi lesz álmaiból” (I.Móz. 37:19-20). Megragadták, ütötték-verték, ruháját letépték. Rúben javaslatára életét ugyan megkímélték, de egy üres kútba dobták a jól elagyabugyált kamasz fiút. És – az emberi aljasság határtalan! –, mint kik jól végezték dolgukat, „leültek kenyerezni” a József által hozott hazaiból!
A falatozásból feltekintve, testvérei egy épp arra haladó ismaelita karavánra lettek figyelmesek. Júda javaslatára – hogy valami hasznuk is legyen belőle – eladták testvérüket rabszolgának húsz ezüst pénzért.
Ruháját egy leölt kecskebak vérébe mártották, és azt megmutatva idős atyjuknak, azt hazudták, hogy vadállat tépte szét kedves gyermekét. Jákób leírhatatlan fájdalmat érzett. „Megszaggatta ruháit, zsákba öltözött, és gyászolta az ő fiát sokáig. Felkeltek pedig minden ő fiai és minden ő leányai, hogy vigasztalják őt, de nem akart vigasztalódni...” (I.Móz. 37:34-35).
Milyen tragédiákat idéz elő a kivételezés a nevelésben! Jákobnak törődnie kellett volna többi gyermekével is! Mekkora szívfájdalmat okozott nekik, amikor őket mellőzve Józsefet kényeztette. Az ő hibája azonban nem mentség a testvérek brutális viselkedésére, a hazugságukra! Azzal, hogy leszaggatták öccsükről a „fejedelmi” ruhát, megakadályozhatták-e Istent a szívében igaz József „fejedelmi” jellemének kimunkálásában? A látható valóság egyelőre így festett:
Rabszolga-hordában rabszolgaként
talpalt a Moáb-puszta fövenyében,
egykedvűen, mert emlékezni félt,
s nem mert vigaszt keresni a jövőben:
elnyelte a poros sík végtelen,
s a tagolatlan órátlan jelen.” (Weöres Sándor: Józsefet eladják testvérei, részlet)