A hét imája.

Valami soha ki nem mondott szépet Szeretnék mondani rólad és neked.
Botló nyelvem szánalmas dadogásán Atyaian mosolyogsz.
Űzött szívem fájdalmait Szikrázó kedvem mögé rejtem
. Miattam Már soha ne szomorkodj.
(Gerzsenyi Sándor: Isten)

------------------------------------

Kísértés .
A kék égből halk szellőrezdülésre úgy hulltak rám aranyló levelek.
Az ősz köszöntött, mert nem vettem észre s fülembe súgta: „Megismertelek”.
„Kies tavasz hiába indított el, enyém maradt a szíved ritmusa.
Enyém maradt a dalaid zenéje. Halálba hull a győzelmes tusa.
Valami nagy tavaszi álom éget, de lábad ősz avarban botlik el.
Krisztust követnéd, égi fényességet. de föld kötöz és roskadozni kell.
Csak roskadozz, tündöklő eszményképnek idétlen, torz valósággyermeke!
Ha majd a kínlódások összetépnek ájultan hullsz a két kezembe te; 
S az őszi erdő újra dalra zendül, sebzett szívedre száz szépség szakad.
Nem, nem én nyújtom ki a kezem érted… Sápadtan, sírva visszajössz magad.”
Hallgatva mentem, át a néma kerten  és minden fájt: a cél, a szép, a rend,
melyet én, nyomorult, kitűzni mentem, hogy elmaradjak roskadozva lent. 
Minden úgy fájt. De akkor jött a Mester. Karjába vett, mint síró gyermeket.
Szava szelíd kötés volt sok sebemre: „Ne higgy neki! Hisz elvégeztetett! 
Ősztől és a téltől, minden ellenségtől, önmagadtól is megmentettelek.
Hasztalan hullnak kéklő messzeségből, Szívedre a sárgult, őszi levelek!”
   Túrmezei Erzsébet     (Balogh Debóra füzetéből, Kolozsvár)


 -----------------------------
 Ősi Ír áldás
Áldott legyen a Fény, mely rád világít és mely benned van,
Az áldott napfény sugározzon be téged
És melegítse fel szívedet, míg úgy nem lobog mint kandallók tüze,
Így minden idegen melegedni jöhet hozzád és minden barátod is,
Sugározzék szemedből a fény, mint ablakba állított
Gyertya fénye, mely a viharban vándorlókat hívogatja.
Áldott legyen a rád hulló lágy eső.
Hulljanak lelkedre a cseppek és csalogassák
A virágokat, hogy illatukkal megteljék a levegő,
De áldott legyen a nagy vihar és rázza meg lelkedet,
Hogy fényesre és tisztára mossa és sok kis tavacskát
Hagyjon hátra, amiben megcsillan az ég kékje
És időnként egy csillag is.
Legyen áldott a föld, az egész földkerekség,
Hogy mindenütt kedvesen fogadjon
Bármerre is vezessen utad.
Legyen puha a föld mikor terhétől fáradtan lepihensz
És legyen könnyű, amikor majd kinn fekszel alatta.
Olyan könnyen terüljön el fölötted,
Hogy lelked kiröppenhessen felfelé
És elérje útja végén
-------------------------------
IGAZ REMÉNY. 
Az emberek mind semmiségbe vesznek, De Isten mindörökre megmarad.
Mindegy tehát, hogy születnek, temetnek,   Mindegy, hogy átkoznak, avagy szeretnek-
Ő jön ítélni, jutalmazni majd. Az emberek mind behullnak a sírba.
De lesznek, akik nem halnak meg soha. Ők hiszik, tudják. Életüknek titka,
Úgy történhet csak, ahogy meg van írva – Áldás az élet szöges ostora!
Az embereknek mosolygása megfagy, De Isten arcán ott marad a fény.
Hosszú az élet, és rövid, mint egy nap. Egy napért érdemes, ha minden elhagy –
Mert él az Isten, s igaz e remény.  Kárász Izabella „Fényből fényességet” 125.
 --------------------------------------------------------
 Szabó Lőrinc,- ISTEN
Sokszor tűnődtem: vajon hiszi pap
bátyám Istent? S hogy hiszi? Ami csak
volt, érv, pro s kontre, mind előkerült;
sőt, bármi jött szóba, ha sikerűlt
újat találnom, néha, valami
új szempontot, ő csak örült neki,
s nem háborgott, de maga segített
táplálni fürkész ösztöneimet.
“Fiam” mondta “bármennyire igaz
az Úr igaza, mi mindig csak az 
ember agyával elemezzük, és
jogunk és tisztünk a kételkedés.
Szűrj mindent, vizsgálj! Csak gyarapodik,
ha maga termi próbaköveit
a hit s az ész; minekünk nyereség,
ami másnak szégyen és vereség.
Mások: érdek; légy te: érdektelen;
s az út végén találkozol velem!”
 -------------------------
Szent-Gály Kata,- Keresztúton
,,Azt mondja az Úr: 
Kevés az, hogy a szolgám légy, 
s fölemeld Jákob törzseit, 
és visszatérítsd Izrael maradékát. 
Nézd, a nemzetek világosságává tettelek, 
hogy üdvösségem eljusson a föld határáig.” 
(Iz 49,6)
Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szerettem…? 
Reszketni, remegni az Olajfa-kertben…? 
Elhagyatva lenni, egyedül a bűnnel…? 
Szemben a Halállal, szemben a közönnyel…?
Adnád-e kezedet szorító kötélnek…? 
Arcodat a gúnynak, lenéző köpésnek…? 
Tudsz-e mellém állni fojtogató csendben…? 
Az ostorozásnál eltakarnál engem…?
Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szeretlek…? 
Tudsz-e tűrni értem, hordani keresztet…? 
Roskadva, remegve, föl, egész a célig…? 
Akkor is, ha szíved ezer sebből vérzik…?
Tudod-e karodat szélesre kitárni…? 
Az egész világért áldozattá válni…? 
És tudsz-e pihenni úgy a kereszten, 
hogy örvendezz rajta: mindig ezt kerestem…?
Tudsz-e mellém hágni…? A helyembe lépni…? 
Magadat feledve életemet élni…? 
Egészen eltűnni, elmerülni bennem…? 
Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szerettem…?