K. László Szilvia: Tarisznyába való vers
Lehet szegény, aki gazdag,
s lehet gazdag a szegény,
csak az fontos, milyen kincs ül
bent, a szíved rejtekén.
Ha meg tanulsz mosolyogni,
észreveszed, ami szép,
rádöbbensz majd, amit te adsz,
mások azt nyújtják feléd.
Gyűjts magadnak igazgyöngyöt,
rakj el minden szép mesét,
ne hagyd, hogy a kedved rontsa
buta, bántó, rossz beszéd!
Ülj le néhány gondolattal,
hallgasd, hogyan hegedül,
mert ha veled van a fejed,
soha nem vagy egyedül!

------------------------------------

Hit.
Mi¬kor el¬in¬dul¬tunk, köd volt, alig láttunk,
– váll a váll¬hoz, kéz a kézben-
Csak hitünk volt:
nin¬csen em¬ber és nin¬csen is¬ten,
ki min¬ket a földre terítsen.
Most már a köd felszállóban,
– job¬ban látunk, tisz¬ta min¬den –
Csak a hitünk változóban:
van Em¬ber és va¬gyon Is¬ten,
ki min¬ket a Ke¬reszt¬re feszítsen.

--------------------------------------------

FEHÉR RUHÁBAN
Kivételes nagy kegyelem,
Az élet sáros mocsarában
Megtarttatni hűségesen
Hófehérszínű, szép ruhában!
Átvergődni mocsoktalan
S úgy lépni fel az Úr elébe.
Tiszta ruhában, zajtalan
Beolvadni a csendességbe.
Itt minden lárma, vad zsivaj
Csak megriaszt, de el nem kábít,
Mert nincsen olyan földi zaj,
Mi eljuthatna a halálig,
Mi átjutna az életen
Mely tündöklőn és hófehéren
Most indul át a végeken
S az Úr elébe megyen éppen.
Fehér ruhát ad ránk az Úr,
Úgy indít el a messzi pályán,
Jaj annak, kinek foltokat
Lát majd a fehér, szép ruháján.
Bármerre járj: el ne feledd,
Sorsodnak egy a hivatása:
Átmenni a világ felett
Hófehérszínű, szép ruhába’!
Nincs ennél szentebb hivatás,
Nagyobb öröm, tisztább varázslat.
Magasztos, égi hitvallás:
Megőrizni fehér ruhádat,
Megőrizni a szívedet,
Hogy méltó légy az égi fényhez,
Mikor majd Isten bevezet
A királyhoz, a Vőlegényhez.
Kivételes nagy kegyelem
Az élet útvesztő telében
Megtarttatni jó melegen,
Megtisztult szívvel, és fehéren.
Uram, nem kérünk egyebet
Az élet sáros mocsarában,
Mint, hogy meglássunk Tégedet
Hófehérszínű, szép ruhában… Kárász Izabella

------------------------------------------------

UTOLSÓ MUNKÁS
A nap leszáll, és szőlőhegyek ormát
aranyozza az alkony, Istenem.
Munkásaidat látom fent mozogni,
Apró bogárkák, serény hangya-népek,
ki kapál, ki vesszőt metsz, ki szüretel.
Munkálkodjatok, míg nappal vagyon –
mondtad, s elküldted mindannyiokat.
Mentek. Ki hajnalban, ki délelőtt, ki délben.
Verejtékük hullt zord szőlőhegyedre,
És felszállt áldozati páraként
s virágillat lett: édes öntudat
És boldog, tiszta lelkiismeret.
Hogy sürögnek ott fenn a hunyó napban,
aranyként csillan szürke hangya-testük,
már készülődnek lassanként haza. –
Egy óra még, és itt van a sötét.
Sötét, sötét: hogy száll a szörnyű szó,
éjszaka: hogy suhognak szárnyaid,
mily félelmes vagy, mily irtózatos,
még annak is, ki dolgozott napestig,
hát még annak, kit elhagyott a hajnal,
és elhagyott a délelőtt s a dél.
S kit a hanyatló Nap is így talál:
hivalkodva és haszontalanul.
Álltam valami messze piacon,
És tarka rongyként ráztam lelkemet.
Így tűnt a hajnal, így futott a dél,
és így jött rám a késő alkonyat.
Utolsó munkás és utolsó óra –
most itt állok a szőlőhegy tövén,
napszámodba szegődnék, Istenem.
Egy óra még, és itt van a sötét.
Ezt az utolsó órát add nekem! Reményik Sándor
HA SZÁMBAVETTED…
Ha számba vetted mind a vétkeid,
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok-sok bűnödért
Még mondj el egy pár miatyánkot!
Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk,
Mert végtelen a vétkeinknek száma
S talán nem az a legölőbb csapás,
Mit sújt az öklünk tudva, odaszánva.
A legsikoltóbb seb talán nem az,
Mit oszt a kardunk nyílt, lovagi tornán
S tán az se, mit suttogva, hátmögött
Ejtünk kajánul, titkon és orozván.
A legsikoltóbb, legégőbb sebek
Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet.
Mely indult jóakarat ösvényén
És öntudatlan gúnyba tévedett.
A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,
Indulnak egy elejtett szó nyomán,
Mit elhallgatni – véltük – nincs miért,
S mit elhallgatni jobb lett volna tán.
S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
S virágoskertből sivataggá lesz.
Mert azt az igét nem mondottuk ki.
Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,
A léptünk rajta döngve áthaladt,
Semmit se tettünk – csak nem vettük észre –
És eltapostuk, mint egy bogarat.
Oh végtelen a vétkeinknek száma,
Mi álomroncsba, tört reménybe járunk,
Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk,
Szüntelen egy virágot tör le lábunk.
Ha számbavetted mind a vétkeid,
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok, sok bűnödért
Még mondj el egy pár miatyánkot.
(Tarts őszinte, mély bűnbánatot!!) Reményik Sándor
(utolsó sor: Borzási Sándor)