Fogadd el a fenyítést

„Fogadd el a fenyítést, Jeruzsálem, különben el kell szakadnom tőled, és sivár, lakatlan földdé teszlek (Jer 6,8)!”
Elolvasva ezt az igerészt elsőre eszembe jut, milyen mérhetetlen módon utáltam, mikor valamit nem a megfelelő módon végeztem el és ezért szidást kaptam. Eszembe jutnak afférok a szüleimmel, mikor egy-egy házimunkát elvégeztem ugyan, de nem pont olyan tökéletesen, ahogyan azt ők gondolták. Ritka alkalom volt, de a tanárok is egyszer-egyszer szidtak, ha nem készült el időben a házi feladat, vagy nem volt megtanulva a lecke. Igaz 100-ból egyszer nem készült el, de ilyenkor a másik 99 eset nem számított. Gyakran jártunk focizni Badalóban a korombeliekkel, ott meg egymást szidtuk, hogy nem rúgtuk be a gólhelyzetet, pedig mi magunk sem értékesítettük azokat 100%-ban, én meg aztán pláne nem. Szó mi szó, szidalmakat (a feddés egyik formája) kaptam és adtam.
Utólag visszagondolva ezek legnagyobb része akkor fontosnak tűnő, ma viszont teljesen lényegtelennek számító eset miatt történt meg. Ami meg teljesen lerántja a leplet a fönt említettekről, az a lelkület, amiben megfogantak. Ugyanis szinte mindegyiket a harag szülte.
Ezzel szemben elolvasva a mai igeszakaszt, rádöbbenhetünk arra, hogy mikor Isten megfedd valakit, mikor az Úr elmarasztaló dolgot jelent ki valaki felől, akkor azt teljes mértékben a szeretet hatja át. Itt is, mikor Jeruzsálemet – a választott nép fővárosát – felszólítja arra, hogy a feddést fogadja be, jól látszik, hogy a felszólító mód ellenére is életük megtartásán munkálkodik. Azért figyelmezteti bűneikre őket, hogy megtérjenek és Neki a népet ne kelljen elhagynia, mert akkor a jövő számukra víztelen és sivatagos (semmi örömet nem tartogató) lesz. Nem azért említi meg a nép hibáit, mert jót akar nevetni rajtuk, vagy pletykálni szeretne felőlük, vagy lejáratni akarja őket, esetleg sakkban tartani. Egyszerűen szeretné, ha lenne igazi, áldott és boldog életük.
Két dolgon érdemes elgondolkodni a hallottak alapján:

1. Mikor Isten igéje szíven talál, vajon elfogadom-e a fenyítést, vagy hárítom a dolgot, esetleg kimagyarázom magam? Az ige azt tanácsolja, hogy csak egyszerűen fogadd el, mondjon bárki bármit, az útmutatása szerint éld az életed s így elkerülhető lesz az Úr hiánya miatt bekövetkező lelki sivatag, a semmivel megelégedni nem tudó, mindenben csak bajt és katasztrófát látó élet.
2. Mikor valakinek a gyengéit, hibáit látod, amibe általában mások belekötnek, kiröhögnek, beállsz-e a sorba és értelmetlen szidalmakat/feddést/pletykát szórsz felé te is, vagy keresztyénként viselkedve mutatsz rá a gondokra a másik életében úgy, hogy érezze, szeretetből szólsz, mert élete számodra fontos. Jakab Attila

--------------------------------------------------

Ki vagyok én, hogy gondod van rám?

"Ó, Uram, micsoda az ember, 
hogy törődsz vele, az emberfia, 
hogy gondolsz rá? 
Az ember a lehelethez hasonló,
napjai a tűnő árnyékhoz." 
Zsoltár 144,3-4

"Ha látom az eget, kezed alkotását, 

a holdat és a csillagokat, amelyeket 

ráhelyeztél, micsoda a halandó - 

mondom - , hogy törődsz vele, és az 

emberfia, hogy gondod van rá?" 

Zsoltár 8,4-5

"Az ember napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, 

mint a mező virága. Ha végigsöpör rajta a szél, 

vége van, még a helyét sem lehet felismerni." 

Zsoltár 103,15-16

Létezik egy rovar, amelyik egy napig él. Kérésznek hívják. Kibújik lárvájából, megszületik, a fajfenntartási szertartást elvégzi, hím a nősténnyel természetesen, majd napnyugtával elhagyja az életerő és elpusztul. Csodálatos teremtmény.

A Tisza folyón lehet sokat látni, amint megszületnek, tiszavirágnak is hívják, mert olyankor az az érzése az embernek, hogy kivirágzik a Tisza. Én személyesen csak videó felvételről láttam, élőben nem, de csodálatos. ITT meg lehet nézni, hogyan születik meg egy kérész a lárvájából, ami 3 évig a folyó fenekén készül a nagy napra.

Egy nap, ennyi adatott ennek a rovarnak, de ez az egy nap alatt véghezviszi küldetését. A mi szemszögünkből nézve, emberi szemszögből, nagyon rövid az élete. 

De miért hozom fel példának ezt a rovart? Az Isten Igéje azt mondja, hogy az ember élete hasonló a lehelethez. Tudjuk jól, hogy a lehelet, amikor hideg van, jól látszik, és ahogy elhagyja az ember száját, nemsokára rá el is tűnik szemei elől. Pár másodperc az egész. Isten szemszögéből nézve ennyi lenne az életünk? Pár másodperc? Sajnálkozik az ember, amikor látja ezeket a szép teremtményeket, amelyek egy nap elteltével elpusztulnak. Hiszen olyan rövid életük van. Vajon nekünk is ilyen rövid az életünk mennyei lencsén keresztül nézve?

Mózes nagyon jól megfogalmazza a 90. Zsoltárban:

"Életünk ideje hetven esztendő,

vagy ha több, nyolcvan esztendő,

és nagyobb részük hiábavaló fáradság,

olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk."

Zsoltár 90,10

Sokszor olyan gyorsan eltelnek napok, évek, annyira rohanva, hogy mikor felocsúdunk egy pillanatra, meg vagyunk lepődve: jé, milyen hamar eltelt. Mózes az idő fogalmát is megemlíti ebben a Zsoltárban:

"Mert ezer esztendő előtted annyi,

mint a tegnapi nap, amely elmúlt..."

Zsoltár 90,4

Igen, rövid az életünk ezen a földön, hamar eltelik, mintha repülnénk. Ami csodálatos, hogy ez a rövid életünk ajándék Istentől. Az Ő teremtményei vagyunk, Ő már látott anyánk méhében, ahogyan formálódtunk, Ő formált bennünket, csodálatosan megalkotott. Tud rólunk, ismer bennünket, még szánkon sincs a szó Ő már érti, hogy mit akarunk mondani - Zsoltár 139. Hát nem csodálatos? Azt mondja Dávid a 139. Zsoltárban, hogy olyan csodálatos ez a tudás, olyan magas, hogy nem tudja az emberi elme felfogni. Elképesztő Isten nagysága.

Sokszor az életünkben történnek dolgok, amiket nem lehet másra ráfogni még annak sem, aki nem hisz Istenben. Isten ismer bennünket, függetlenül attól, hogy mi hiszünk Benne vagy nem. Beavatkozik sokszor az életünkbe és cselekszik. De mi, akik elhittük az Ő valóságát, boldogok vagyunk, mert tudjuk, érezzük, ismerjük az Ő törődését, gondviselését, és csak csodáljuk, mint Dávid, az Ő nagyságát. 

Olyan jó, hogy Isten megadta azt a kegyelmet, hogy ne csak a csillagokig lássunk, ne csak a holdig érjen tekintetünk, hanem azon túl. Az Ő Igéjén keresztül beláthatunk a színfalak mögé, megláthatjuk azt a személyt, aki tervezte ezt az egész világot, és amikor ráébredünk, hogy milyen nagy ez a személy, akkor automatikusan kitör belőlünk a kérdés: Ki vagyok én? Ki vagyok én, hogy törődsz velem? Hogy gondomat viseled? Hogy szeretsz engem?

Mindennap felhozza a napot, hogy fényben, melegben legyen részünk, esőt ad földjeinkre, hogy teremjen eledelt nekünk bőségesen, jó élményekkel fűszerezi meg rövid életünket, megörvendezteti a szívünket nap, mint nap, hagyja, hogy emlékezzünk csodálatos tetteire.

Nagyon sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni Isten gondviselését, ígéreteit, hajlamosak vagyunk elfelejteni csodálatos tetteit, amelyeket véghezvitt életünkben, és akkor a gondok, problémák összecsapnak a fejünk fölött, elmerülünk a szomorúságban, a keserűségben, a bánatban. Ne tegyük, Isten azt mondja, hogy bízzunk benne, bízzuk rá az életünket, a döntéseinket, a szándékainkat, a terveinket, a céljainkat, mindenünket. 

Hát az, aki megteremtette ezt a világot, tengereket, óceánokat, hegyeket, ne tudna a mi kis nyomorúságunkon segíteni? Dehogynem! Ő Mindenható, Ő mindent tud. El tudunk képzelni egy olyan személyt, aki mindent tud? A tudás hatalom, szokták mondani. Hát mekkora az Ő hatalma, ha minden tudás nála van? Minden ismeret az Ő birtokában van, az Ő bölcsessége meg nem fogható, határtalan. Hogyan foghatnánk fel véges agyunkkal mindezt? Sehogy! Csak bízni, csak bízni, csak bízni. Ez marad nekünk. Hinni Ő benne és bízni Ő benne. Hiszen az övéi vagyunk. AZ ÖVÉI!!!

Még egy mondat erről a kis szárnyas rovarról. Mi az értelme annak, hogy megszületik, ha ilyen rövid idő alatt elpusztul, teszem fel a kérdést? Nagyon sokat mond az, hogy maradandót hagy maga után. Megtermékenyíti a nőstényt, az lerakja a petét a vízre, a petékből lárvák lesznek, amelyek a folyó fenekén arra a nagy pillanatra várnak, amikor megszülethetnek, hogy újra elkápráztassanak látványukkal, és megtegyék azt, amire teremtve lettek: fenntartsák az életet.

Tanulhatunk az életükből. Életünk rövid, de Istennek gondja van ránk. Gondja van arra, hogy maradandót alkossunk, fenntartsuk az életet. Ez szellemi szempontból is igaz kell legyen. Hogy azt az életet tartsuk fenn, amely nem elmúló, hanem örök. Hogy az Ő Igéje szerint éljünk, hogy mások is megszülethessenek és bizonyságai legyenek annak, aki eltervezte földi utunkat, és aki minden nap törődik velünk, szeret minket és gondviselésébe fogad. Áldott legyen az Ő neve