Mivel a napokban embertömegek vándorolnak a temetőkbe és égetik gyertyájukat halottaikra emlékezve, én is szeretnék felszólalni annak a nevében, aki felnyitotta az én szememet, hogy lássak, annak a nevében, aki világosságot gyújtott bennem, annak a nevében, aki nem más, mint e világ világossága, aki örökké él és szeret bennünket. Ő az a názáreti Jézus, aki kétezer évvel ezelőtt eljött ebbe a sötét világba, hogy világosságot hozzon, aki azt mondta: "Az Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké." 

Máté 22,32

Egy helyi újságban olvasom, hogy ilyenkor sajgóbb a fájdalom elhunyt szeretteink iránt, merthogy mindenki ilyenkor emlékezik a halottaira. Ez valóban így van. Én is elveszítettem édesanyámat ifjú koromban és nagy fájdalom volt számomra ez a veszteség. Ám ilyenkor, november első napján mindig jobban fájt. Ilyenkor többet gondoltam a halálra, többet gondolkoztam a halál fogalmán és azt hiszem ettől is váltam egyre inkább a halálfélelem rabjává.

Ilyenkor depressziós hangulatom volt, egyedül akartam lenni, önsajnálat is környékezett, sokszor sírtam, és igazságtalannak gondoltam azt az Istent, akit akkor még nem ismertem. És az egész világra azt hiszem, ilyenkor ilyen hangulat ereszkedik rá.

Amíg egyedül éltem az életem, még nem volt annyira halálfélelmem, hanem ahogyan megismertem a feleségemet, lett egy gyerekünk, a boldogságnak egy halvány szikrája villant az életünkben, máris rám tört a félelem. Elkezdtem félni attól, hogy elveszítem őket, ha néha örülni lett volna okom, mindig azt súgta valami, hogy nincs jogom az örömhöz, hogy nekem mindig búsulnom kell, szomorú kell legyek, mert úgy sem fog sokáig tartani, stb.

Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké.

Nem volt Istenem, nem volt élő Istenem, és félelemmel telve éltem a mindennapjaimat, hogy egyszer véget ér az életem, hogy egyszer elveszítem szeretteimet, hiszen már megtörtént egyszer, mitől ne történne meg még? Nem volt aki megvigasztaljon, nem volt aki bátorítson, nem volt aki egy megnyugtató szót szóljon hozzám. A halálfélelem fogva tartott, rabjává tett, és én szenvedtem ebben a rabságban. Iszonyatos az az érzés. De Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké.

Isten elsősorban azokhoz szól ma, akik élnek. Nem az emlékezéssel van a baj, hanem a halál szellemével, amely tömegesével viszi, sodorja az embereket a depresszióba, az önsajnálatba, az öngyilkosságba, a pusztulásba, az örök kárhozatba. Én is akaratom ellenére sodródtam az árral, engem is hatalmába kerített a félelem, anélkül, hogy észrevettem volna. De Isten szólt: ÉN VAGYOK A VILÁG VILÁGOSSÁGA!

Nem az a lényeg, hogy hány gyertya gyúl ki világszerte a temetőkben, lehet hogy a világban világosság lesz, de a szívekben nem! Mert az igazi világosság az a názáreti Jézus Krisztus, aki megszabadítja az embereket a halál szellemétől.

Nekem az egyik legnagyobb bizonyságom, amióta megtértem Isten kegyelméből, az a halálfélelemtől való szabadulásom! Amikor Isten betöltött az Ő Szellemével, az Ő szeretetével, minden félelem elhagyott, minden reménytelenség elhagyott. A halálfélelmem helyébe biztonságérzetet kaptam, mintha átölelt volna valaki és azt mondta volna, hogy ne féljek, többé már nem kell féljek, mert biztonságban vagyok. Az én Istenem azt mondta, hogy a halál szelleme nem bánthat többé.

Most is emlékszem, amikor bibliaolvasás közben szólt hozzám az Úr a következő igével:

"... hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt, és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak." 

Zsidó 2,14-15

Addig nem is fogalmazódott meg bennem, hogy valóban mennyire fogva tartott a halálfélelem, mint rabszolgát. És amikor elolvastam, mintha áthatolt volna rajtam, és a hála könnyei törtek fel belőlem, mert tudtam, hogy Jézus valóban megszabadított.

Az, hogy megszabadultam egy dolog, de nem ért véget a szabadítás Isten részéről, hiszen megajándékozott a reménységgel, ami élő reménység, egy örök életre mutató reménység, ami benne van. Hiszen arról szólt az Ő élete, hogy legyőzte a halált, Ő maga az élet és Ő győzedelmeskedett a halál fölött. Ez a jó hír ma minden ember számára, aki depressziós hangulatban gyászolja elvesztett szeretteit, hogy a halállal nem ér véget minden. Mindaz, aki elfogadja Jézust szabadítójának, az élhet örökké. Hát nem csodálatos?

Van lehetőség mindenki számára szabaddá válni a fájdalomtól, a szenvedéstől, a sírástól, a haláltól, és van lehetőség Isten nagyszerű ajándékát, az örök életet, megkapni Jézuson keresztül. Mert Ő benne van az örök élet. Ez az igazság és nem a halál látványának borzalmas, reménytelenséget sugalló kiábrázolódása ebben a világban. Az igazság az, hogy a az igazi világosság már eljött a világba, és szólít minden embert, szabaddá akar tenni minden embert. Világosságot akar gyújtani a szívekben, hogy Őt lássa minden szív, az örök élet reménységét.

Ne a halál szellemének a vonzása vegyen erőt rajtunk, 

hanem az Élet Szellemének hívása jusson el a fülünkbe, szívünkbe: 

AZ ÉLET GYŐZÖTT A HALÁL FELETT!!!

Jézus ma is a világ világossága, nem a gyertyák ezrei meg százezrei gyújtanak a szívünkben világosságot, hanem az élő Isten Igéje, aki meghalt helyettünk, hogy mi élhessünk. Milyen nagy áldozatot hozott értünk. És az Ő halála megsemmisítette a gonoszt, hogy ne uralkodjon az embereken. Kell, hogy vigasztaljunk minden gyászolót, kell hogy mondjuk az örömhírt mindenhol, mert Isten az élők Istene, nem a holtaké.