Teljesség – részletekbe zárva

Én és az idézetek örök kapcsolatban állunk… Így most is elsőként egyik kedvencemet szeretném megosztani veletek, mert magában hordoz valami lényegeset, amihez a  mostani bejegyzésem is fűződik.
„Gyakran azért nem találunk rá értékes dolgokra, mert bár magukat a dolgokat felleljük, nem ismerjük föl az értéküket.” (M.S.Peck) Azért is szeretem ezt a gondolatot, mert teljes mértékben szavakba önti azt, amit oly gyakran én magam is éreztem, érzek, de sokáig képtelen voltam megfogalmazni. Nem tartom magam jó embernek és szinte soha nem vagyok maradéktalanul megelégedve önmagammal. De mostanában valahogy különösképpen nem. Valami megmagyarázhatatlan érzéketlenség van bennem. Mintha egy kőréteg tartaná burokban a szívemet, s emiatt képtelen lennék mélyen érezni vagy érzékelni a külvilágot. Sokszor olyannak tűnik a valóság, mintha az egészet csak álmodnám, és van egy érzés, ami hol alábbhagy, hol felerősödik bennem, de folyton azt sugallja, hogy annyira jó lenne végre felébredni. Felébredni és tisztán látni, mindent, amit eddig homály fedett.
Érezted már azt, hogy annyi minden zajlik körülötted, s te magad is annyi mindent élsz meg – olykor percek leforgása alatt –, hogy csupán a töredékét fogod fel annak, ami veled történik? Mintha benne ragadtál volna a pillanatban… Tudod azt, hogy megtörténik, tudod, hogy megtetted, átélted, de gyakran mégis ott marad egy fura hiányérzet, amivel nem tudsz mit kezdeni. Annak a valaminek a hiánya, ami ha meg lett volna, egésznek éreznéd a pillanatot és vele együtt önmagadat is. Na nem az idealizált vágyakról beszélek, amelyeknek ha nem felel meg a valóság, akkor tuti a valóság téved. Valami másról van szó, amitől dolgok valódivá, teljessé válhatnának.
Olyan, mintha ezt a teljességélményt az Édenkertben élhette volna át a földi ember először, és talán ugyanitt veszítette el az arra való jogát is, hogy ezt bármikor megtapasztalhassa újra. Azt hiszem, hogy azóta lehet az, hogy csak villanásnyi pillanataink vannak. Pillanatok, amikor úgy érezzük az a hatalmas káosz, ami oly gyakran körülvesz minket, egy kis időre nyugalommá szelídül. s minden zaj, kétely, félelem, minden, ami fertőzi a gondolatainkat és visszatart attól, hogy az igazán lényeges dolgokra figyeljünk, egy kicsit elhallgat. S az ez által létrejött csendben, abban a kivételes megtapasztalásban lehet részünk, hogy szinte tapintható Isten jelenléte. Arra a kis időre, mintha mindent betöltene valamiféle végtelennek tűnő érzés, egyfajta béke, és szavakkal le nem írható megelégedettség. Mintha egy kicsit minden a helyére kerülne. Sokszor túl- vagy alulértékeljük a dolgokat. Van, hogy én is így vagyok ezzel. De amikor Isten valami által megérinti a lelkem, gyakran csak úgy a semmiből, mint valami hírtelen felragyogó csoda,, az kicsit olyan, mintha a dolgokat a saját valóságukban látnám és élném át.
A baj sokszor nem az emberekkel vagy a körülményekkel van, hanem önmagunkkal vagy a törekvéseinkkel. Azzal, hogy van-e célunk és miben hiszünk? Hogy van-e, ami fontos, értékes az életünkben, s ha igen, akkor mit teszünk azért, hogy felleljük, megőrizzük és gyarapítsuk azt? Ezek a kérdések bennem is ott lüktetnek, s van, hogy elcsüggedek, amiért nem találom a válaszokat. Hisz, ha nem látom lelki szemeimmel mi felé haladok, akkor csak létezek, nem élek. Talán nem vagyok egyedül ezekkel a gondolatokkal. S talán sokak lelkét nyomasztja a félelem, hogy válaszok nélkül idővel ellankad, csüggedni kezd, s a napjai egyre inkább egybefolynak a nagy szürkeségben. Létezés és valódi élet… Van, hogy túl nagy szavak ezek ahhoz, hogy megértve a kettő közti különbséget, képesek legyünk a jobbikat választani. Nehéz értékeket felfedezni valamiben, amihez közömbösen állunk hozzá. Nem várhatjuk, hogy csodákat lássunk, ha csak túlélünk, ahelyett, hogy megélnénk a dolgokat. Sokszor annyira lefoglalnak a saját magunk körül forgó gondolataink, hogy minden más, ami velünk történik csupán ezeknek az árnyékaivá lesz. S lassacskán a dolgokat átlagosnak minősítjük.       A rengeteg aggodalom a jövőnkkel kapcsolatban és a folytonos bánkódás a múltbeli mulasztásainkról, ballépéseinkről vagy sérelmeinkről mind-mind a jelenünket csonkítják, a „most pillanatainkból” szívják el a levegőt, s elvonják figyelmünket az Egyetlenről, aki teljessé tehetné azt.
Hiszem, hogy nem léteznek átlagos vagy elrontott pillanatok, csak olyanok, amelyekben nem ismerjük föl Istent.  Balogh Beáta
---------------------------------

Most akkor sírjak vagy nevessek?

„Hálát adunk neked, Urunk, mindenható Isten, aki vagy, és aki voltál, hogy kezedbe vetted nagy hatalmadat, és uralkodsz.
Haragra lobbantak a népek, de eljött a te haragod és a halottak felett való ítélet ideje, hogy megadd a jutalmat szolgáidnak, a prófétáknak és a szenteknek; és azoknak, akik félik a te nevedet, a kicsiknek és a nagyoknak, hogy elpusztítsd azokat, akik pusztítják a földet.” (Jel. 11,17-18)
A Jelenések könyve talán a „legkényesebben forgatott” része a Bibliának és a legtöbb esetben a végletekbe esünk olvasásakor. Vagy szó szerint próbáljuk értelmezni, vagy túlkombináljuk a szimbólumokat, esetleg jelentéktelennek tartjuk és mivel úgysem értjük, nem is olvassuk. Véleményem szerint egyik sem helyes út. A Jelenések könyve igenis fontos mondanivalókat rejt magában. Valóban tele van szám- és színszimbolikával, sőt, ha úgy vesszük: az egész mintha egy nagy-nagy fantasy lenne. És pont ez az, ami sokszor eltereli a figyelmünket a könyv lényegi mondanivalójáról.
Mert miről is szól? Ha csak pár szóban szeretném megragadni a lényegét: Isten hatalmasságáról, haragjáról, ítéletéről, szeretetéről és legfőképpen az Ő mérhetetlen és felfoghatatlan nagy kegyelméről.

Sok szörnyűség jelenik meg a leírások között: félelem, rettegés, vér, tűz, halál és pusztulás. És mégis hálát adhatunk Istennek és vele örülhetünk, ujjonghatunk, táncolhatunk és énekelhetünk, mert „elesett a nagy Babilon, amely ördögök lakóhelyévé lett” (Jel. 18,2). De mégis hogyan lehet örülni annak, hogy valami elpusztul? Valami, ami annyira hozzánk nőtt. Valami, amihez elkezdtünk kötődni. Sehogy. Azaz: még sehogy.
Pár éve nagyon megszeretettem a Midnight Oil: „Beds are burning” c. számát. Amikor először hallottam, teljesen kirázott a hideg. Amikor megnéztem a klipet, még inkább magával ragadott valami mélyről jövő félelem, valami, ami teljesen megborzongatott. Azután addig hallgattam, hogy beleszerettem.  Elég sokat szoktam utazni és nem csak 1-2 órákat. Ilyenkor rendszerint zenét szoktam hallgatni és aludni vagy figyelni a tájat. Egy alkalommal azonban úgy jártam, hogy ez a dal bent maradt ismétlésben, én bealudtam és arra ébredtem fel, hogy mennyire illik ez a szám a Jelenések könyvéhez – legalábbis számomr Teljesen olyan, mintha a világ végét festené le ez a zene. Mert valóban el fog jönni az idő, amikor meg kell állnunk a mi Urunk előtt és azt kell mondanunk, ami valóban igaz, hiszen Neki hiába próbálnánk meg hazudni. El fog jönni az utolsó óra, amikor meg kell állnunk és el kell számolnunk, nem az anyagiakkal – amikre, annyira oda tudunk figyelni, hogy 1 forint se hiányozzon a kasszából – hanem azokkal, akik ránk vannak bízva és legfőképpen a saját életünkkel, amit ajándékba kaptunk. Földi életünk során azonban mi is csak jövevények, vándorok vagyunk és életünk olyan hamar elmúlik, mint egy árnyék. Nem mi vagyunk az „urak”, hanem csak Isten egyedül mindenek felett, akinek ki kell, hogy fizessük a számlát, a tartozást, de mi nem tudjuk. Egyedül a mi Megváltónk volt képes erre. A megváltás pedig mindennek indult, csak sikertörténetnek nem. Jézus az Olajfák hegyén, Getsemáne kertjében vért izzadva szenvedett, mert le kellett mondania valamiről: az életéről. Aztán a kereszten elszakadt az Atyától. Mindezt azért, hogy mi ne tapasztaljuk meg Isten elfordulását, a hermetikus emberi magányt.
Még sehogy se tudunk örülni, de a történetnek még nincs is vége. Jézusnak sem volt vége a kereszten, sem a sírban, mert Isten kihozta Őt onnan. Higgyük el, hogy a mi történetünk is Isten kezében van és egyszer – akkor, amikor és ahogyan az nekünk szükséges – elvégzi velünk is a munkáját, ítéleten, veszteségen, gyászon, tévutakon és hűséges pillanatokon keresztül.
Addig azonban, mindezek közepette vágyjuk azt a pillanatot, mikor kiálthatunk az angyallal: „Örülj neki, te menny, és örüljetek ti szentek, apostolok és próféták, mert Isten végrehajtotta rajta értetek az ítéletet.”(18,20)  Zilahi Réka