Lelketlenül lelkesen

elmaradtam ezzel az írással, már tegnap kész kellett volna legyen, de nem lett… hiába raktároztam el a fejemben, jó mélyen, hogy pénteken kész kell legyen, nem lett… az az igazság, hogy eszembe sem jutott. ma egy megbeszélésen ugrott be, s azóta nem tudom kiverni a fejemből, hogy számítanak rám. azt mondtam, hogy írok valami személyeset a Lélekről… de akármennyire is erőltetem magamat, egyetlen egy szó kavarog bennem LELKETLENÜL. igen, lelketlenül.
elemzem magam: vajon, amit most csinálok az mi? írom a betűket, a szavakat, a mondatokat egymás után… tevékenykedem. igazán azért, mert megígértem. nincs bennem lelkesedés. lelketlenül dolgozom, mert kell, mert muszáj, mert milyen az az ember, aki megígér valamit, s nem teljesíti. hát írok, nem gondolkozom, csak engedem, hogy kijöjjön belőlem, ami bennem motoszkál, valahol mélyen elrejtve még nem fogalmazódott meg. eddig. hátha majd most… de csak kavarog bennem a gondolatörvény.
igazából várom a Lelket, hogy lelkesítsen. tudom milyen. szeretek lelkesedni, bár mostanában nagyon nem megy. valamiért, ami fontos, vagy amit legalább én annak érzek. de nem megy. valami kiölte belőlem a lelkesedést.
sok rosszat tettem. magamnak sem tudom megmagyarázni, de engedtem, hogy sodródjak. bolondultam, nem lelkesedtem. s mivel most nem lelkesedem, belebolondulok. hagytam, hogy vágyaim felülkerekedjenek rajtam. most üres a szívem. Dávid így írta: s a szívem is elhagyott engem. engem is, bár nem tudom mit értett ezen, de a semmit érzem. a semmi ágán ül szívem mondta József Attila. ez a semmi az, ami elviselhetetlen.
lelkesedtem, de nem azért, amiért kellett volna. megváltom a világot, én majd jól csinálom. nem csináltam jól, a világ nem vágyott az én megváltásomra, s én sem akarom már a világot megváltani, hanem csak lenni akarok. s csendben nézni, hogy pusztul ninive.
magam maradtam, érzem rég. bár, lehet nem igaz. de a semmiben nagyon magányos tud lenni az ember. lehet, hogy nem engem hagytak el, hanem én hagytam el magamat. lehet, de jó nekem egy kicsit magamban magam nélkül lenni. sok volt nekem magamból. csalódtam magamban.
de csalódtam másokban is. idealizáltam az embereket. de az emberek nem ideálisak. lelkesedtem értük. legtöbbször egyesekért. csalódtam. elképzelt emberképemben csalódtam. már nem tudok értük lelkesedni. nem is akarok, mert félek: csalódok.
magamba zárom mindazt, ami bennem van. s zárt ajtóim mögül várom, hogy kipiszkáljon a Lélek nyilvános önmagam rejtekéből. Lelkesítsen…
mert szeretek lelkesedni. tudom mi az, amikor lelkem Lelkével van begyújtva. lángol, éget, perzsel, békésen nyugtalanít, hajt, űz, frissít, felmos, megmos, csendesít, szelídít, ölel, érint, felkarol, legyőz, meggyőz, feltölt, megtölt, betölt… lelkesít.pünkösd. holnap pünkösd. már készül a szél zúgása, csiholják a kettős tüzes nyelveket, elkészültek a míves szavak. jön a Lélek, jön a változás! máris lelkesebb vagyok.  Szanyi György
-------------------------------------------

Dicséret embernek?

Egy korábbi TeSó-blogos bejegyzés az egyedül Istené a dicsőség témában született, hiszen, mint ahogy Kacsó Géza tiszteletes is írta, a KRISZ ezt választotta a 2014-es évének mottójává. Nálunk, Kárpátalján, református körökben egyébként elég divatos mondat ez máskor is. Például, velem többször megtörtént, hogy amikor hallottam egy igehirdetést (mondjuk valamilyen ifin), ami tetszett, és ezt elmondtam az előadónak is, ezt kaptam válaszként: egyedül Istené a dicsőség! Ez persze elég szimpatikus reakció, a dicséretet elfogadni különben sem mindig egyszerű.
De mi a helyzet a dicséret adásával? Mivel semminek nem vagyok a szakértője, így csak a véleményem tudom leírni a témáról, és kíváncsi vagyok a te véleményedre is, ha szeretnéd megosztani. Szóval mi, akik szerint egyedül Istené a dicsőség, dicsérjük-e meg barátainkat, ha valamit jól csinálnak; lelkészeket vagy teológusokat, ha tetszett az istentisztelet; vagy mondjuk anyukánkat, ha finom volt az ebéd?
Az én véleményem az, hogy az őszinte elismerés javítja az emberi kapcsolatokat. Ösztönzi a dicséret kapóját, örömet okoz neki, jobb teljesítményre motiválja, és hálás lesz annak, akitől az elismerést kapta. Ettől még Istené marad mindenért a dicsőség, mert valamiért úgy gondolom, hogy ha Isten iránti szeretetünket is részben úgy közvetítjük felé, hogy szeretjük az embereket, akikkel találkozunk, talán az emberek dicsérete sem kisebbíti az Isten dicsőségét. Ha egy lelkész egy istentiszteleten különösen lelkes, kiönti a szívét a gyülekezetnek, és úgy érzi, most valóban megértett valamit, és minden erejével azon van, hogy ezt átadja a hallgatóságnak, de aztán semmilyen visszajelzést nem kap a gyülekezet tagjaitól –  az nagyon lelombozó lehet. „Talán nem értették meg, amit mondani akartam? Vagy egyáltalán nem is figyeltek?  Lehet, hogy rosszul végzem a munkám?”
Hajlamosak vagyunk arra, hogy ha valami nem tetszik, annak hangot adjunk, ha pedig valami tetszik, azt ne tegyük szóvá. Sokszor, ha valamivel nem értünk egyet, azt tudatni akarjuk mindenkivel, ha viszont egyetértünk, azt természetesnek vesszük, és inkább nem mondunk semmit. A Sparban észrevettem, hogy mostanában mindenki a postaládájukban kapott 20%-os kedvezménymatricákkal vásárol. Mivel én kollégiumban lakom, nincs postaládám, így 20%-os matricákat sem kaptam. Amikor legutóbb az Intersparban voltam, és az elárusító hölgy észrevette, hogy egyik termékemre sem ragasztottam matricát, fogott néhányat, amelyet valamelyik előző vásárló nem használt fel, és felragasztotta az élelmiszerekre, amiket én vettem. Gyakorolva a saját kis filozófiámat, hogy ne tartsam magamban az őszinte dicséretet, nemcsak megköszöntem a hölgynek, de szóvá tettem azt is, hogy mennyire kedves, amit csinált. Néha az egész napomat el tudja rontani egy-egy mogorva elárusító, de az ő helyzetükbe képzelve magamat: ha kedvességüket senki nem értékeli, egy idő után belefáradhatnak a másokért tett erőfeszítésbe, ami látszólag senkit nem érdekel.
Tényleg csak Istené a dicsőség, nélküle mi sem lennénk képesek méltatható teljesítményekre, sőt, nélküle nem is léteznénk. De mivel emberek vagyunk, igényt tartunk visszajelzésekre, így jó, ha mi magunk is éreztetjük a másikkal, hogy értékeljük, amit csinál: hogy ízlett a húsleves, hogy csinos a szoknyája, hogy tetszenek a viccei és szépen énekel. Ha eddig csak akkor beszéltél az ételről, amikor az el volt sózva vagy nem volt jól elkészítve, legközelebb próbáld meg a kritikát elhallgatni, és csak az őszinte elismerést szóvá tenni.  Kovács Dorka