Körbezárulás

Ölellek szélben, ölellek ködben,
Szívem dalából kiömlő csöndben,
Vihar méhében megfogant magban,
- minden illanó pillanatban.

Ölellek szörnyű szakadék szélén,
Hitem kardjának fénylő pengéjén,
Tikkasztó űrrel viselős nyárban,
- Léthe vizén sodródó lázban.

Ölellek hangban, amit ismerek,
mitől ledőlnek hamis istenek,
Ölellek éji-nappali lángban,
- s legteljesebben a hiányban.

Úgy ölellek, mint kenyér a kovászt,
mint mámort a bor, reményt a fohász,
Első szívdobbanását az Élet,
- s utolsó hangjegyét az ének.  Pató Selam

---------------------------------------------

Nomád Ima

Eljöttem onnan, hová tartozom, és többé nincsen földi otthonom
Sosem vártam, hogy értsétek: mi az mikor csupán egy emlék nyújt vigaszt
Hová a lélek visszamenekül s mi már elveszett, azzal elvegyül
S olyan teljesen ott van a Nincs-ben mint a magából kiürült Isten
Nincs saját ágyam, nincs saját ajtóm egy világon át űz fogathajtóm:
maga az Élet - kezében korbács ringlispil a sors - alvilág-tornác
s kocsimba zárva öklömnyi Éden megmaradt abból, ami volt régen.

És minden éjre vetve vár a rettenetes ravatal
melybe a lélek halni jár akkor is hogyha nem akar
A sötétre tárul a kar de újra bezárul a kör
a skorpió magába mar a fényre sújt az árny-ököl

Valójában már magam sem értem hogy nem szakad meg a szívverésem
dobolásában hogy ilyen konok? - beleremegnek a belső romok
és visszhangozzák parttalan dalát: egy elveszetten megmaradt hazát.
És nincsen olyan, hogy másik otthon! Végigvándorlok hát e poklon,
vánszorogva, vagy olykor rohanva, ráhagyatkozva egy néma hangra.
Bízva magam egy képtelen képre - amiben fogan jövőm emléke.

Nincs életem, sem halálom, s determinált, hogy méltatlan
a valósághoz az álmom! Idegekkel átszőtt paplan- -testem vágyom hogy levessem Mért is kellett hogy ily gyarló  valójában megszülessen?

Vágná már le égi sarló!
És porom fölött állna már az Úr, s a régi lenne örökre az új!  Pató Selam

-------------------------------------------------------------

Fárosz a szívben

Az életemet adnám Értetek Ha elég tiszta lennék
Hagynám szálakra szedni lényemet Mint egy eleven kelmét
És hágcsóként az Ég felé vetném E lüktető fényfonalat
Kaput nyitnék a Napnak testén  Nektek – ha jön a Pillanat
S milliószor is rám találhatna  A teljes megsemmisülés
Sötét gyötrelmét nem vetném latba Nem igézne menekülés
Testem már nem több, mint avítt csipke Egy bíbor tüll lebbenése
Nem fél attól, hogy árnyát veszítse Érintse a hajnal kése
Átsejlik rajta a mennyek tüze És a földi poklok lángja
Nappal a Szellem újszülött szüze Belehal az éjszakákba
Így mért rettegném a halál nevét Fekete fényét ismerem
Míg égi szikrám ragyog őrhelyén Mindig feltámaszt Istenem  Pató Selam

-------------

Vigasz

Égnek a fények – lángol a távol Messze iramlik vágyam a mától
Tüzes szekerek zarándokolnak Vérereimben – Mit hoz a holnap
Mit rejt a tegnap jégkristály-titka Melynek könnyeit föld fel nem issza
Talán párája száll fel az égbe S ott öltözik át felhő-fehérbe
S hogy a világot megitathassa Esővé válik ismét egy napra

Örökké körben forgó kerekek Lelkem útjain cipelik a Lét
Körben haladó, Élő szekerét Nyomából törnek fel égő fények
S lemetszik rólam a messzeséget És egyszeriben közel a távol
Minden napban, a mában is lángol E hitből épít a lélek szárnyat
Lehanyatlanak vágyból-szőtt árnyak A szív rejtekén felgyúl egy szikra
Derengésében az Élet titka Bontakozik ki: minő kegyelem!
– Az ember: sejtnyi világegyetem...  Pató Selam