Bűnös, bűnösebb, legbűnösebb

„Akkor te miért ítéled el testvéredet? Vagy te is, miért veted meg testvéredet? Hiszen mindnyájan oda fogunk állni Isten ítélőszéke elé.” Pál levele a rómaiakhoz 14:10

Emlegetjük egymás felmenőit nem a legszebb szó- és gondoljuk, mi mindezek felett állunk. Mi jobbak vagyunk, mi nem vagyunk „olyanok”, mi többet érünk, és ha már mindenki bűnös, mi kevésbé vagyunk azok, mint a másik. 

Isten igéje azonban józanságra int téged és engem. Hagyjunk fel ezzel a szemlélettel, és lássuk reálisan a minket körülvevő világot! Mi a különbség bűn és bűn között? Mi teszi az egyik rosszat kevésbé rosszabbá a másiknál, mikor mindkettő ugyanúgy elválaszt Istentől? Miért bélyegzünk meg egyes csoportokat, mert más a véleményük, mint nekünk, amikor mi sem vagyunk jobbak náluk semmivel? 

A Tökéletestől mindannyian távol vagyunk, és nem tesz jobbá, ha azt gondolom magamról, hogy az én bűnöm egy milliméterrel mégiscsak kevésbé van messze a végtelen számegyenesen a Mindenhatótól a másikéhoz képest. 

Ma Isten kér tőled és tőlem. Emberséget. Alázatot. Józanságot. „A másikat sarazva nem leszünk tisztábbak” (ahogy egy kedves tanárom szokta mondani), és életünk feladataiból a legjobban az ítélkezés hiányzik. 

Megvetés, fejcsóválás és negatív véleményezés helyett forduljunk szeretettel egymás felé! Isten ítélőszéke előtt mindannyiunknak meg kell állnunk, és ott végképp nem számít, ha a szomszédhoz hasonlítjuk magunkat. Emberek vagyunk, egyaránt bűnösök, és ugyanarra az Istenre van szükségünk, akinél ismeretlen a személyválogatás és a hasonlítgatás. Ő mindannyiunkat ugyanolyan szeretettel és elfogadással vár. A menny ma nyitva áll előtted, előttem és a „másik” előtt is, akit talán a legszívesebben kizárnánk onnan. De Isten nem a mi mércénk szerint ítél. 

Ma lássuk meg magunkat és egymást olyannak, amilyennek Isten lát minket! Lássuk meg, hogy nélküle elveszünk, és Rá van szükségünk! Lássuk meg, hogy az egymás felett való ítélkezés nem vezet semmi jóra, ezért inkább válasszuk a másik utat, és forduljunk szeretettel a „másik” felé.

Az ellenség szeretete

„Ti azonban szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót, és adjatok kölcsön, semmit sem várva érte: nagy lesz akkor a jutalmatok, és a Magasságos fiai lesztek, mert ő jóságos a hálátlanok és gonoszok iránt.”

Lukács szerinti evangélium 6:35

 Mai napig élesen előttem van Erich Maria Remarque megfilmesített regényének (Nyugaton a helyzet változatlan) egy jelenete. A főszereplő, Paul Bäumer, egy német katona fiatalon kerül az első világháború francia frontvonalára. Az első roham során – valamikor 1917-ben – egy feléje ugró francia katonát ledöfi szuronyával. A még szinte gyerek Pault sokkolja saját tette, és odatérdelve a hörgő ellenségéhez, bocsánatáért esedezik. A pár perce oly biztos kéz most remegve veszi ki a francia iratait. A megtalált családi fénykép fokozza kétségbeesését, hisz nem egy embert, hanem egy egész családot tett tönkre, elvéve tőlük szerető férjet és édesapát. Könnyeivel küszködve ígéri meg Paul, hogy ír a családjának, és tőlük is bocsánatot fog kérni.

Azt mondják, hogy ezt a borzalmas élményt a legtöbb katona átéli. De ez a vezérkar magas rangú tisztjeit nem túlságosan érdekli. Számukra a hadszíntér csupán egy társasjáték, az emberek bábuk, melyeket kedvükre tologatnak előre, vagy hátra – ahogyan az aktuális stratégia megkívánja. Ilyen környezetben igencsak nehéz elképzelni, hogy valaki komolyan vegye Jézus felszólítását: „szeressétek ellenségeiteket”.

Mi hiányzik? Miért működik így a világunk? Hogyan kellene változtatni? A válasz benne rejlik Paul Bäumer élményében: az empátia. Ha bele tudunk gondolni, hogy mit érez az ellenségünk, ha bele tudjuk magunkat képzelni a másik helyzetébe, tetteink egészen más irányt fognak venni. Hiszen az ellenségemnek is van édesanyja, aki éppen úgy dajkálta, babusgatta, mint engem. Az ellenségem is éppúgy gyerekeskedett a barátaival (minden csíntevéssel és mókázással), mint én. Az ellenségem is éppen úgy küzdött az életben, környezetével és saját magával, hogy megtalálja a helyét, mint én. Talán az ellenségemnek is van egy szerető férje/felesége, aki épp úgy aggódik társáért, mint ahogy értem a saját házastársam. És végül pedig elképzelhető az is, hogy az ellenségemnek is vannak gyermekei, akik számára édesanyjuk/édesapjuk éppen olyan mindentudó, szerető és gondoskodó szülő, mint amilyen én vagyok a saját gyermekeim számára. Ha mindezt végiggondolom, akkor az ellenségem már nem is annyira ellenség lesz, hanem egy ember, akinek úgy alakult az élete, hogy éppen velem kerüljön szembe.

Ha az empátia, az együttérzés útját követjük, akkor azt tesszük, amit Jézus tett az ellenségeivel: szerette őket.