Emberek

 Mostanában Gobbi Hilda színésznő visszaemlékezéseit olvastam, s a könyv egyik fejezete (Emberek) igencsak nagy hatást gyakorolt rám. A fejezet első mondata így hangzik:   „Akik körülvették az életemet, s akik nélkül nem lett volna színház és nem lettem volna én.” Mikor ehhez a részhez értem a könyvben, épp egy hosszabb vonatút elején voltam. E mondatnál kényelmesen hátradőltem, és talán egyfajta szenzációéhséggel kezdtem el mohón az olvasást. Teljes meggyőződéssel vártam, hogy a lelki szemem elé vonulnak majd a színházi élet legendás alakjai, akikről új és érdekes információkat tudhatok meg.Azonban, ahogy a vonatom haladt a maga végcélja felé, rajtam egyre inkább eluralkodott a meglepődöttség. A színésznő ugyanis nem Major Tamás, Várkonyi Zoltán, Bajor Gizi stb. alakját idézte föl, hanem büfésnőket, öltöztetőket, kocsisokat, pincéreket, kalaposnőket, fodrászokat… Csupa olyan személyt, akik a háttérben végezték a dolgukat, s talán még azok sem emlékeznek rájuk, akikkel napi rendszerességgel találkoztak egykoron. Olvasva az előttem lévő mondatokat, egyre inkább elszégyelltem magam, de önérzetemnek a legfájóbb pofont mégis az utolsó mondatok egyike adta:  „Lehet, hogy ez a fejezet csalódást okozott az olvasónak. Az olvasó megszokta, rászoktatták, hogy az emlékiratok szerzője mindig „fölfelé” barátkozik, az emlékiratok szerzőjének mindig a legrangosabb, legismertebb nevek jutnak az eszébe, ha számba veszi az ismerőseit.”   Akaratlanul is különböző kérdések támadtak rám. Én kiket veszek észre? A hatalmas szakmai tekintélyeket? Persze. A lelki vezetőket? Természetesen. A média uralkodó hírességeit? Igen. És még? Látom-e a maga valóságában a takarítónőt, aki hol mosolyogva, hol nyersen kiutasít reggel a kollégiumi konyhából? A karbantartót, aki mindenki köszönését kedvesen fogadja? Az idős bácsit, aki hálás mosollyal köszöni meg, hogy egy fiatal hajlandó neki átadni az ülőhelyet, vagy épp ellenkezőleg, azt az idős hölgyet, aki ezt teljesen természetesnek veszi, s még csak meg sem köszöni? És a csípős hideg esti órákban kedvesen virágot vagy süteményt áruló öreg nénit? Őt látom? Észreveszem?

Igen, sajnos az olvasót „rászoktatták”, vagy csak egyszerűen magától rászokott arra, hogy ő maga is „fölfelé” barátkozzon. Hogy évekig az emlékeiben őrizze egy-egy példaképének hozzá intézett mondatát, de elfelejtse a szomszéd néni kedvességét… Hogy sokszor csak rohanva nézzen ki a fejéből, de ne lásson igazán… Ha Jézus csak azzal elegyedett volna szóba, csak azokat vette volna észre, akik igazán kiemelkedő, stílusos, udvarias, jól nevelt emberek lettek volna, akkor azt hiszem ki sem mozdult volna a zsinagógából. De ő épp ellenkezőleg, nyers humorú halászokkal, lenézett vámszedőkkel, parázna nőkkel, mosdatlan koldusokkal beszélgetett. Nem „fölfelé” barátkozott, hanem észrevette a körülötte lévő embereket.  S nem csak egy futó pillantás erejéig, hanem igazán rájuk nézett meglátva bennük a tökéletes alkotást, sőt magát az Alkotót.Nem tudok szabadulni a kérdéstől, hogy én látom-e a hétköznapjaim jelentéktelennek tűnő találkozásaiban magát az Istent? Hogy felfedezem-e a másik emberben – legyen az a szobatársam, a barátom vagy épp egy remegő kezű koldus – az értéket, amelyet képvisel már a létezésével is? A velem szembenéző mosolyban, könnyben, akár közönyben a látható Istent? Papp Adrien 
-----------------------------------------------------

Dicsérd önmagaddal!

 Épp az egyik vizsgámra készültem, amikor a következőt olvastam: „Az istentisztelet nem zárja ki, hanem befogadja, regenerálja az ember művészi képességét. Ez akkor történik, ha a művészi képességet … áldozatul szánjuk, mint a mi okos tiszteletünket (Róm.12,1). Ez nem jelenti a művészet megbilincselését. Hiszen az ember minden képessége akkor szabadul fel igazán, amikor Istent szolgálja.” Elindított bennem egy gondolatmenetet ez a pár mondat. Tehát a művészet rendeltetése nem más, mint Isten dicsérete, épp úgy, mint minden más, amihez értek, amit jól csinálok, ami vagyok. Azért vagyok, hogy Istent dicsérjem. Ha megfestek egy képet, Istent dicsérem vele. Ha írok egy dalt, Istent kell dicsérjem vele, mert arra vagyok rendelve. De vajon nem csak azzal szolgálom Istent, ha olyan képet festek, ami egy véres keresztet ábrázol, vagy egy üres sírt? Nem csak akkor fog neki örülni? Nem csak az tetszik neki, ha olyan dal írok, ami róla szól? Tud örülni annak is, ha a szerelemről, vagy az életről írok, vagy ha egy gyönyörű csendéletet festek?
A Biblia azt mondja, hogy „az istenfélőkben gyönyörködik az Úr, azokban, akik az ő szeretetében bíznak”(Zsolt.147,11). Istent nem az alkotásaimmal tudom dicsérni a legjobban. Nem is azzal, hogy minden reggel első dolgom, hogy elolvasom a Mai Igét (vagy ha elfelejtem, akkor lelkiismeret furdalásom van, és azt hiszem, hogy Isten biztos szomorú miatta egész nap). Ezek mind eszközök, amik segítenek nekünk az Istennel való kapcsolatunk megélésében, de nem ezzel dicsőítjük Istent, hanem az életünkkel. Ezek csak eszközök a cél eléréséhez. Ha festek egy gyönyörű képet, és az megtetszik az embereknek, esetleg rákérdeznek, akkor elmondhatom, hogy Isten adott nekem tehetséget. Sőt, tovább megyek. Ha csak szeretem az embereket és ez feltűnik nekik, akkor rákérdeznek, hogy miért mosolygok rájuk, miért kapnak annyi kedvességet tőlem? Nekem mindig jól megy minden? Ilyenkor Istent dicsérem, már abban a pillanatban, mikor ezeket megteszem, mert egy csepp mennyországot hozok a Földre. De azzal is, ha elmondom ezeknek az embereknek, hogy én Istent magasztalom azzal, hogy szeretem őket. Az ilyen élet dicséri az Urat és az ilyen életvitel képes változtatni a világon. Visszatérve a példákra, ha faragok valami szépet, Istent dicsérem vele, ha mestere vagyok egy szakmának, Istent szolgálhatom vele, de akár ha 47 görögdinnyét lékelek meg a fejemmel egy perc alatt , az is eszköze lehet Isten méltatásának. Mert minden, amim van, sőt minden, ami vagyok, az rendeltetésszerűen Isten dicséretére lett formálva.  Balázs Tóni