Beszélgetek Istennel – imában, sóhajban, gondolatban. A kérdés csak az, hogy ez valóban beszélgetés-e? Isten ugyanis egy nagyon különleges beszélgetőtárs, aki mindig különböző módon, helyen és időben (néha kifejezetten humorosan) mondja el a véleményét a dolgaimról, és persze minden esetben meghagyja a szabad értelmezés lehetőségét (hisz igencsak ritkán szakad rám a plafon, ha épp máshogy értem a szavait, mint ahogy azt kellene), amivel én előszeretettel élek is. Így az életemet meglehetősen sok fölösleges és teljesen értelmetlen kanyar, kitérő, zsákutca díszíti, amelyeket esetenként nem, de azért szép számban sajnos még meg is tudok magyarázni, és látni vélek bennük némi értelmet. Sajnos, mivel szép példája ez annak, hogy a beszélgetésem Istennel valójában sokszor nem más, mint egy kedves és barátságos csevej önmagammal.
Mert gondoljunk csak őszintén bele, nem paradoxon kissé, hogy miközben annyi konfliktusom van a környezetemben élőkkel, családtagjaimmal, barátaimmal vélemény-, akaratbeli különbségek miatt, aközben Istennel soha nem kerülök „konfliktusba”, mert az Ő akarata többnyire megegyezik azzal, amit én akarok, kívánok? Így, vagy annak az esete áll fenn, hogy egy fantasztikus, már-már emberfeletti képességgel rendelkezem, ami által teljes mértékben azonosulni tudok Isten gondolataival… Vagy, hogy ennél sokkal egyszerűbb, emberibb, sőt kifejezetten kiábrándító módon, meg sem hallgatom, hogy Isten mit mond erről, vagy arról a helyzetről az életemben, hanem csak elhitetem magammal, hogy amit én jónak tartok, arról az Úr is azt mondja, hogy „ez igen jó”. Ha pedig időközben kiderülne, hogy ez bizony nemhogy nem „igen jó”, hanem kifejezetten rossz, ártó és romboló volt, akkor jön a tökéletes magyarázat: igazából ez által akart Isten tanítani. S ez még valahol igaz is, mert a leckét bizonyára egy életre elsajátítottam, de hogy Előtte épp ezért kedves lett volna a készülődő baklövésem – hát ebben azért kételkedem.
Mert legyünk kicsit őszinték: akartam, léptem, belebuktam – de ez az én döntésem volt, s igazából Istenhez nem sok köze volt.

Dávid és Betsabé esete jut erről eszembe. Ezt a történetet mindig negatív, elrettentő példaként szoktuk emlegetni, de engedd meg Kedves Olvasó, hogy ez esetben pozitív példaként hozzam eléd. Mikor Nátán próféta Dávid fejére olvassa a bűneit, akkor egyszerűen tiszteletre méltó az, ahogy Dávid fogadja a szavait: „Vétkeztem az Úr ellen!” (2Sám 12,13/b). Nem mond többet, nem mentegeti, nem próbálja meg kimagyarázni magát, nem akarja elhitetni Nátánnal, hogy ez az egész igazából Isten akarata szerint történt, hisz különben miért látta volna meg Betsabét? Miért épp meztelenül? Miért épp őt, és nem mást? Véletlen lett volna? Ugyan, hisz véletlenek nincsenek… Nem, ő nem kezdi el ezt a játékot, vállalja a felelősséget, elismeri, hogy tette egyedül a saját akaratából, vágyaiból, döntéséből született.
Számomra példás ez a meztelen őszinteség, és szeretnék ilyen őszinte lenni. Jó lenne legalább magamat annyira tisztelni, hogy nem tengődök hazugságokban. Jó lenne Istennel őszintén beszélgetni, s nem csak beszélni. Elmondani, hogy én veszettül akarok dolgokat, de meghallgatni azt is, hogy Isten erre mit mond. S ha válaszát figyelmen kívül hagyva leugrok a szakadékba, akkor elfogadni, hogy megütöttem magam, hogy fáj, s hogy mindezt egyedül magamnak köszönhetem. S jó lenne erről nem csak beszélni… Papp Adrien

----------------------

A világ legjobb munkája

Az én Uram, az Úr megtanított engem, mint tanítványát beszélni, hogy tudjam szólni igéjét az elfáradtaknak. Minden reggel fölébreszt engem, hogy hallgassam tanítványként. Az én Uram, az Úr megnyitotta fülemet. Én pedig nem voltam engedetlen, nem hátráltam meg.

Ézsaiás próféta könyve 50. fejezet 4-5. verse

A tanítvány jelző egy igazán bensőséges kapcsolatot feltételez az Úr és az ember között. Tanítványnak lenni, a legnemesebb feladat, amire ember vállalkozhat. Nem jár nagy fizetéssel, nem jár nagy hírnévvel, és a sikert is egész máshogy kell mérni. Nemrég láttam egy hirdetést, amin az állt: „a világ legjobb állása.” Elgondolkoztam mielőtt megnéztem volna, hogy vajon mi lehet a világ legjobb állása. Egy alkalommal egy ismerősömnek jó munkát kívántam egy szorgos hétköznap korai óráiban. Rendkívül sietett a munkahelyére, de a jókívánságom után még volt egy-két perce, hogy elmagyarázza nekem, hogy két olyan fogalmat használtam, amik nem férnek össze. Ugyanis, a munka az nem lehet jó!

…tehát a hirdetés a következő szöveget tartalmazza. Aki felvételt nyer, az a világ legjobb vállalatánál dolgozhat. Te vagy a mi emberünk, ha szeretnéd az idődet saját magad beosztani, te vagy a mi emberünk ha… és jöttek a felsorolások. Micsoda munkahely… és a hirdetés szövege mellé egy gyönyörű szép tengerpartról volt egy fénykép becsatolva, gondolom azért, hogy minél hitelesebb lehessen a hirdetés. Biztosan rengetegen meg szerették volna kaparintani a világ legjobb állását.

Mi a világ legjobb állás? Ki lehet a legjobb vezető? Erre most keresztény társaim habozás nélkül vágják rá: „hívőnek lenni a legjobb munka és Jézus a legjobb a vezető.” Igazuk van azoknak, akik ezt gondolták magukban, ugyanis nemcsak vezetés elméleti példákat mutatott be Jézus, hanem ezzel megmutatta, mi a legjobb hivatás a világon. Tanítványnak lenni, Krisztus követőjének lenni a világ legjobb állása. Nem az az ígéret, hogy henyélhetünk egész nap, nem is az, hogy villával forgatjuk a pénzt, nem is az, hogy majd az emberek a tenyerükön hordozna, hanem az, hogy minden reggel fölébreszt, és ha megnyitjuk fülünket, akkor halljuk, hogy mit mond számunkra. Ígéret egy örök élet, ahol nincs fájdalom, szenvedés, pletyka, irigység… Ez a világ legjobb munkahelye! Jézus azt mondja neked ma: „Kövess engem!”