Jónás példája
"Hangosbemondó: Figyelem! Jónást lenn várják a halban!"...
Nem vicces; megtörtént velem: belehulltam s belehaltam már
majdnem, míg partra hányt a cet; s számot vetve magammal
eldőlt, hogy mennem kell, hátha életet mentek szavammal.
Nemsoká elnyelt a város... Nagy vihar előtti csendben
vészjóslón szólt a magányos próféta, mint félreverten
zúgna harang, harsogná most hangosbemondó: Figyelem!!...
 

(Árvai Emil) Sík Sándor A fordított Jónás próféta
De megtréfáltál, seregek Ura!
Mi lett belőlem, milyen figura! -
Fordított Jónás, fejtetőre billent,
Pedig a Hangnak sose mondtam ellent.
Küldöttél, mentem. Hordtam az Igét
Nem kerülgettem bolond Ninivét,
Nem futottam, hogy le ne köpjön, sértsen,
A szennyes szájat, kezeken a vért sem.
Hajót kerestem, biztosat, sebest,
Eveztünk, Ninivének egyenest.
Már láttam kelni a csarnokok ívét,
Már köszörültem a próféta-igét.
Ó az -az Ige! Asszonyt, gyereket,
Amit szerettem, ami szeretett,
Mindent elhagytam érte, - érted, Isten,
Hogy amire küldöttél, teljesítsem.
És most, hogy már-már megölelt a part,
Most küldted ezt az őrjöngő vihart,
Hogy minden, minden fejtetőre fordult,
Szél, víz és ember, minden megbolondult.
Akkor, látván, hogy nem segítenek,
Akiket hívtak, a kisistenek,
Az összetört, vergődő, fejevesztett
Bolond hajósok mind énnekem estek.

Nem kell próféta, nem kell most a szó,
Most kapitány kell, most parancsoló,
Hát kormányozzam a hajót, vezérül,
Ki a viharból és el Ninivétül.
Így lett a szegény Jónás (a silány,
De mégiscsak próféta) - kapitány.
Hol vannak már a ninivei partok!
Te tudod, Uram, én nem, merre tartok.
Próféták Ura, te akartad így,
Hogy engem ilyen kísértésbe vígy?
Így van megírva? Mert a lélek bennem
Elnémíthatlan sóhajtozza: nem! nem!
Ha rabságomat megelégeled,
Szólalj meg, Uram, küldj immár jelet,
Bizonyságul a szavad szomjazónak,
Hogy jobbra hívtál, nem parancsolónak.
Ha mást nem, küldj egy áldott cethalat,
Hurcoljon meg a tengerek alatt,
Vessen már véget a fojtó mesének,
S vessen ki harmadnapra Ninivének.
Siess, Uram, ne késlekedj sokat,
Mert halálosan fáj és fojtogat,
Ami belőled bennem fúl: az ének.
Ó engedj énekelnem Ninivének!

---

Teremtő Isten, hová tekintsek,Hol ne lássam hatalmadat?
A fényes napban, a porszemben Te megdicsőíted magad!
Égen és földön mindenütt Dicsőséged lángfénye süt.

Bámultam a végtelen tengert, S fűszálon függő harmatot,
Hozzám a búsult menny dörgése S a méhdongás is elhatott.
Néztem vulkán égő poklába, A fénybogárkát simogattam;
Hallám a vihar szárnyát zúgni, S az ért kalászt zizegni halkan...

S – Teremtő Isten! – földön, égen, Léted kiáltá minden nékem!
Tompa Mihály
(Hozsannázó napok I. Kötet, 24.old