Félelem az elkerülhetetlentől

„Mert Istenetek az ÚR veletek megy, harcol értetek ellenségeitek ellen, és megsegít benneteket.”

5Mózes 20,4

Isten háborúba küldte népét. Az volt a feladatuk, hogy elfoglalják Kánaán földjét, hogy elnyerjék az ígéretet. A harc, a csaták elkerülhetetlenek voltak. Uruk pontosan tudta kikkel állnak majd szemben. Olyan népekkel, akiknek a gonoszsága olyan szintet ért el, ami már mindenki mást veszélyeztetett. Bibliai értelemben a gonoszságuk betelt. Társadalmi rendszerük, törvényeik mind az igazságtalanság és az erkölcstelenség talaján álltak, vallásuk nagyon távol került a valóságos Isten imádatától. Kultuszaikban nem volt ritka még az emberáldozat, sok esetben a gyermekáldozat gyakorlása sem. Elérkezett az idő, hogy Isten ítéletet gyakoroljon felettük. Döntésének végrehajtóiul az Úr saját népét küldte, hogy tanuljanak. Számukra az első lecke a bizalom volt. Kánaán népei erős városállamokat hoztak létre erős hadseregekkel, szinte legyőzhetetlen fegyverek segítették a nem ritkán hatalmas termetű katonáikat. A modern hadviselés eszközei, mint például az ókor tankjai, a harci szekerek méltán keltettek félelmet ellenségeikben. Számukra minden győzelem hódítást és zsákmányt jelentett. Csatáikat kapzsiságuk beteljesítéseként vívták, így rendszerint kegyetlenkedtek a legyőzöttekkel. Ilyen ellenfelekkel állt most szembe egy olyan nép, amely a fegyverek helyett a szerszámokat ismerte, harci kiképzés helyett pedig a rabszolgaság gyötrelmeit tanulhatta ki. Mennyi esélye volt Mózes népének arra, hogy győzzön? Emberileg semmi. Isten mégis csatasorba állította őket a gonoszság minden hatalma ellen. Kezükben sokszor csak bot és parittya volt, a pásztorok fegyvere, oldalukon pedig edzett bajtársak helyett családtagjaik, gyermekeik és asszonyaik álltak. Ekkor hangzottak el bátorítás képpen az ég és föld Urának szavai: „...Halld meg, Izráel! Ti most készültök megütközni ellenségeitekkel. Ne lágyuljon meg a szívetek, ne féljetek, ne rettegjetek, és ne rémüljetek meg tőlük! Mert Istenetek az ÚR veletek megy, harcol értetek ellenségeitek ellen, és megsegít benneteket.” (5Mózes 20,3-4) Az egykori rabszolgák most mutathatták meg azt, mit is ér a hitük valójában. Mernek-e feltétel nélkül engedelmeskedni annak, aki átvezette őket a Vörös tenger habjai között.

Isten népe ma is harcban áll, de ez a harc már nem katonai hadseregek ellen folyik. „Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.” (Efézus 6,12) A küzdelem épp olyan esélytelen és kilátástalan, mint akkor volt, hisz nagyon nagy a túlerő. Az ellenség fegyverei kipróbáltak és pusztítóak, amik ellen szinte nincs védelem. Pontosan és jól ismeri gyengeségeinket, és ki is használja azokat. Nincs esély a győzelemre, ha egyedül szállunk szembe vele, de a csata elkerülhetetlen. Mindenki érzi ekkor, hogy csak egy esély maradt. Szükségünk van a legnagyobb szövetséges támogatására, aki egyedül szállt szembe a gonosszal és le is győzte azt. Szükségünk van Jézusra, mint megmentőnkre!

-----------------------------------------------------

Kérdés .
Lesz-e belőlem, lesz-e belőlem szikla, mondd?!
Vagy csak apró kavics maradok, akibe folyton belerúgnak
rideg, meggondolatlan alakok?
Ha kavicsnak szántál, hogy rugdossanak az emberek
akkor életemnek célja van – jó nekem.
S ha szenvedek ott vagy velem. Fénykép
Lassan kihal arcunkról a derű, valahol a jókedv is lemaradt,
dal nem csendül ajkainkról s szavaink közül legtöbb keserű.
Játszani túl nagyok vagyunk, hittel kilépni túl kicsik...
A holnaptól mindennap rettegünk, meghalunk, anélkül, hogy lett volna életünk.
Szabadságot álmodunk, de béklyóink kulcsait lendülettel dobjuk el,
Egyetértésről nagyokat szól a szánk – a másik ember nem érdekel.
Ezt a fényképet tépd ma el..., ezek nem mi vagyunk, nem a Te fiaid,
Lelked annak add, ki zsákból kiált, S álmodik, hogy szívéből egyszer dallam fakad.
----------------------------------

9. Dicsérlek téged, Úr Isten

Hálaének Isten ítéletéért

Bourgeois L.,  Genf, 1542

1. Dicsérlek téged, Úr Isten, És áldlak teljes szívemben, És a te csudatételidet, Hirdetem jótéteményidet.

2. Tebenned, Uram, vigadok, Nagy örömömben tombolok, És a te felséges nevednek Szép dicséreteket éneklek. 

3. Mert az én ellenségimet Veréd, megtérítéd őket, Kik rettegvén, hátra esének, Szent színed elől elveszének. 

4. Én ügyemet megtekintéd, És kegyelmesen felvevéd; Ülvén a törvénytevő székben, Megmentél igaz ítéletben. 

5. Énekeljetek az Úrnak, A Sion hegyén lakónak! Sokságát cselekedetinek Hirdessétek el minden népnek. 

6. Aki nyilván megkeresi, Az igaz vért nem felejti, A szegény népet ő nem hagyja, Akiknek kiáltását hallja. 

7. Én Uram és én Istenem, Tekintsed meg nagy ínségem: Életemet a gonosz gyötri; A halál kapuiból végy ki! 

8. Kelj fel, Uram, és légy jelen, Hogy ember erőt ne vegyen; A pogányokat hívd elődbe, Ítéld meg erős törvényedbe’! 

9. Szívökben, Uram, rettentsd meg, Hogy magukat gondolják meg, És ismerjék a pogány népek, Hogy ők is halandó emberek.

Marot K., 1496–1544