Emlékezetes kirándulás
           Milyen szép most a világ! Virágosak, tarkák a rétek, üde zöldek az erdők. De jó most a szabadban járni! Felkapaszkodni a magas hegycsúcsokra, körülnézni, és csodálni a tavaszi pompában ragyogó vidéket!

            Andris és Misi szenvedélyes kirándulók voltak. Az év minden szakában az volt legnagyobb örömük, ha útnak indulhattak valamerre. Sok vidéket bejártak már, de örökké tele voltak új meg új tervekkel. Heteken át tervezgették a kétnapos pünkösdi kirándulást is az egyik kiemelkedő hegycsúcsra. Andris félt, hogy nem engedik majd el, hiszen pünkösd olyan nagy ünnep. De Misi most munkát vállalt, és máskor nem ér rá. Mégis meg kell próbálni.

            Az apai beleegyezés megszerzése nem volt olyan nehéz dolog, de édesanya bizony még könnyet is hullatott, úgy kérte, szentelje Istennek az ünnepnapot, menjenek máskor kirándulni. Szegény sokat imádkozott a fiáért, s úgy fájt neki, hogy Andris nem kívánkozik az Isten házába.

            Andris titokban érezte, hogy jobb volna engedni. Szelíd belső hangot hallott: „Templomba, templomba!” De Misire gondolt. Szégyellte volna magát előtte. Meg is haragudnék, ha elrontaná a kedvét. Addig erősködött hát, míg ő lett a győztes, de sok öröme nem tellett győzelmében. Édesanyja szomorú tekintete lebegett előtte.

            Pünkösd hajnala útban találta már a két fiút. Kanyargós hegyi ösvényen igyekeztek céljuk felé. Többórás út volt már mögöttük.

            Gyönyörű volt a reggel. A nap aranysugarai beragyogtak mindent, csillogtak a harmatcseppek. A madarak ünnepi himnusszal dicsérték az Urat. Balra magas, kiugró szikla emelkedett.

- Megnézzük, milyen a kilátás! – kiáltotta Misi, és mászni kezdett, Andris utána.

            Meredek sziklaoldalon kellett felkapaszkodniuk. Andris hamarosan megelőzte Misit. Mindenki nagyszerű hegymászónak ismerte, olyan könnyedén mozgott a legveszélyesebb kapaszkodón is, olyan biztos volt a lába, hogy egymás közt Zergének hívták a fiúk. De amint most a csúcs felé közeledtek, egyszerre harangszó ütötte meg a fülét. És Zerge félrelépett. A másik lába alatt is meglódult a kő, s dübörögve zuhant a szakadékba, magával rántva Andrist is. Ha el nem kap egy bokrot a sziklafalban, összetört tagokkal, talán holtan terült volna el a mélységben.

            Helyzete így is életveszélyes volt. Megpróbált feljebb jutni, de sehol sem tudta megvetni a lábát. Misi sem bírta megközelíteni. Karja elernyedt már a kapaszkodásban, s alatta tátongó szakadék.

- Segítség! – szakadt ki a száján a sikoltás – Segítség! – visszhangozták a sziklafalak.

            Honnan? Hogyan? Csak a madár jár a nagy hegyek fölött. Vagy mégis lenne segítség? Mintha szöges cipő csattogna a kövön! Valóság? Kipirulva magas fiatalember kapaszkodik felfelé. Meghallotta a kiáltást.

            Gyorsan leoldja hegymászó kötelét, fához erősíti, és ledobja. Aztán húzzák már Misivel fölfelé. És a következő pillanatban ott ül Andris a füvön, minden ízében remegve, halálsápadtan. Megmenekült. Megmentője, Morvai Zoltán, a fiatal orvos, rögtön szíverősítőt ad neki, bíztatja. De a résztvevő szavakra feltör a fiúból a zokogás:

- Templomba akarok menni!

            Megmentője csodálkozva néz rá. De időbe telik, mire a szaggatott mondatokból megérti, mi is fáj Andrisnak. Komoly arccal hallgatja. Valahol újra megszólalnak a harangok. Neki is szólnak? Ő is itt van a hegyek között, s eszébe se jutott, hogy templomba menjen. Talán, ha neki is élne az édesanyja... Az órájára néz. Autója lent van a turistaháznál.

- Fiúk, templomba megyünk! – adja ki a jelszót.

- Hogyan? – csodálkozik Misi.

- Csak bízzátok rám!

            És elérik beharangozásra a legközelebbi templomot. Ott ülnek meghatottan. Szívüket megrázza a pünkösdi Ige.

            Szent elhatározások érnek bennük: „Ezután másképp lesz! Ezután Jézus lesz az első!”

            S Andris tudja, hogy abban a másik templomban könnyes szemű asszony imádkozik a fiáért.

- Édesanyám! – sóhajtja – meghallgatott az Isten!

-----------------------------------------------------

Csábító ajánlat.

Egy fiatalember gyakran kigúnyolta a Bibliát. Egyszer megint lekicsinylő megjegyzést tett rá.
- Olvasta maga már tulajdonképpen a Bibliát? - kérdeztem tőle.
- Ugyan mit gondol? Én és a Biblia! Nevetséges!
Elővettem egy vadonatúj, bőrkötésű Újtestamentumot:
- Nézze, ezt a szép kis Bibliát magának adom, ha megígéri, hogy elejétől végig elolvassa.
Az ajánlat nagyon csábító volt. Azután hetekig nem láttam a fiatalembert. Egyszer csak megint megjelent.
- Nos - kérdeztem -, hogy állunk a Bibliával?
Nagyon komolyan felelt:
- Tudja, különös dolog ez. Elkezdtem olvasni. Sok mindent nem értettem meg. Már abbahagytam volna - de hiszen megígértem, hogy végigolvasom! Azután sok mindent találtam benne, ami szíven talált és nyugtalanított úgy, hogy legszívesebben eldobtam volna a könyvet. De megígértem, és végig kellett olvasnom. Később annyi vigasztalást találtam benne, hogy egész boldog lettem. Amikor befejeztem, azt mondtam magamban: ha igaz az, amit ez a könyv mond, akkor elvesztem, ha nem változtatok az életemen. Hozzáfogtam, hogy nagytakarítást csináljak a szívemben. És most - a Biblia az élet könyve számomra.
                   -,--,-,-,-,--,,,-,-,-,-,-,-,--,-,,-,-,-,--,

DAVID LIVINGSTONE (1813-1873), a nagy Afrika-kutató és misszionárius másodszor szelte át Afrikát a hozzá hű makalolo törzsbeli teherhordóival. Mielőtt elérte volna a fekete földrész keleti partját, elfogyott a pénze. A magával vitt maradék cseretárgyakkal sikerült egy Zambézi melléki törzsfőnököt rávenni, hogy gondoskodjék a 300 férfi ellátásáról, amíg vissza nem jön Angliából, ahol pénzt akart gyűjteni. A makalolo férfiaknak megígérte, hogy amilyen gyorsan csak tud, visszajön, és egy nagy hajóval visszaviszi őket hazájukba.
Livingstone elutazott.
A Zambézi környékiek nemsokára gúnyolódni kezdtek:
- Azt hiszitek, hogy a fehér ember visszajön? Hol van olyan fehér ember, aki a feketékre időt és pénzt áldoz?
A makalolók így feleltek:
- Ti nem ismeritek a mi apánkat. Biztos, hogy visszajön és hazavisz minket.

Eltelt egy év. A makalolók közül többen megbetegedtek és meghaltak. Elmúlt a második év. A Zambézi környékiek egyre hangosabban gúnyolódtak. A makalolo férfiak annál szilárdabban hitték: Vissza fog jönni!

És tényleg! Egy nap a távolból hullámtörést, zúgást és ismeretlen zajt lehetett hallani. Mindenki lefutott a folyóhoz. Köpködve és prüszkölve közeledett a gőzhajó, az első, amely feljött a Zambézin. A makalolók örömükben "apánk, apánk" kiáltással vetették magukat a vízbe, felmásztak a fedélzetre és a hűséges Livingstone nyakába borultak...
                               -,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,,,-,-,-,---,-

Indiánfőnök-
Egy misszionárius mondta el a következő esetet, amely egy istentisztelet alkalmával történt:
Az igehirdetés alatt fölemelkedett egy öreg indián főnök, előrement és tomahawkját (csatabárdját) a misszionárius lába elé tette:
- Indiánfőnk adni tomahawkját Jézus Krisztusnak - mondta, és ismét leült.
A misszionárius tovább prédikált Isten szeretetéről a Jézus Krisztusban, Fia odaajándékozásáról, akit elküldött számunkra és aki most szent igényt támaszt az életünkre. Ismét fölkelt az öreg főnök és előrement. Levette a takarót a válláról és a következő szavakkal tette le az igehirdető lábához:
- Indiánfőnk adni takaróját Jézus Krisztusnak.
Megint visszament a helyére.
A prédikátor tovább beszélt Isten Jézusban kinyilatkoztatott szeretetéről: hogyan fosztotta meg Isten az eget legdrágább ajándékától és hogyan küldte Jézust a világba, hogy minket, elveszett embereket megváltson és hogy magát odaadja miértünk. Ekkor az öreg főnök elhagyta a gyülekezeti helyiséget. Hamarosan visszatért a lovával, amelyet a gyülekezeti sátor előtt megkötött. Ismét előrement a sátorban. Rátekintett a misszionáriusra és azt mondta:
- Indiánfőnk adni a lovát Jézus Krisztusnak.
Most már mindenét odaadta, amije csak volt.
Amikor most az igehirdető arról az Istenről beszélt, aki nem kímélte saját Fiát, hanem odaadta Őt mindnyájunkért, sürgetőlég hallgatói szeme elé állította, hogy Jézus egész életünket magának akarja. Ez az üzenet mélyen behatolt az indiánok szívébe. Végül az öreg utoljára emelkedett föl. Reszkető térdekkel és bizonytalan lépésekkel ment előre. Félő tisztelettel térdelt le a misszionárius előtt, miközben könnye végigfolyt bronzszínű arcán. Remegő ajakkal szólt:
- Indiánfőnk adni magát Jézus Krisztusnak