Lukács 12,2-Nincs olyan rejtett dolog, amely napfényre ne jönne és olyan titok, amely ki ne tudódnék.

Jézus azt akarja, hogy tanítványai nyílt bizonyságtevéssel álljanak elő. Ragyogtassák világosságukat, vallják meg az Õ nevét mindenki előtt. Amit a Megváltó bizalmasan, szinte a fülükbe súgva mondott nekik, azt a háztetőkről hirdessék. Az Úr Jézusnak nincsenek titkos tanai. Õ nem volt zúgprédikátor. Nyíltan beszélt a templomban, tehát a legnagyobb nyilvánosság előtt. Tanítványainak sem kell elrejtőzködni. Persze ez nem könnyű.

Jézus minden igazi tanítványát ősidőktől fogva gúnyolták, megvetették, üldözték, félvállról kezelték; elmaradottnak vagy túlzónak, egyoldalúnak, betegesnek és rajongónak nyilvánították. Ha valaki ember félelemből megbújik, kockáztatja a felülről kapott lelki javait. Az a legokosabb, ha az ember nyíltan Jézus tanítványának vallja magát, mert az emberek úgyis észreveszik, ha valaki belsőleg, vagyis lelkileg nem egyezik velük. „Nincs olyan rejtett dolog, amely napfényre ne jönne." Minél óvatosabb, félénkebb és szerényebb valaki, annál merészebben és gonoszabbul fordul ellene a világ. Ezért tegyünk bizonyságot az Úrról és az igazságról, amikor gonosz beszédet, haszontalan fecsegést és rossz vicceket kell hallgatnunk! Ne legyünk néma ebek, hanem emeljük fel szavunkat és védekezzünk - Urunkért! Már az is bizonyságtétel, ha nem tartunk velük és nem nevetünk együtt ízléstelen tréfáikon.

A szóval és cselekedettel való bizonyságtétel összetartoznak. A kegyes szavak, amelyek nem egyeznek meg életünkkel, csak a világ gúnyolódását váltják ki. A nyílt bizonyságtételt a világ is tiszteli. Hamar észreveszik, hogy Jézus bátor tanítványát nem tudják befolyásolni, mert minden fáradozásuk, amivel a hit útjáról le akarják téríteni, hiábavaló.

Szép példa az egyre bátrabb vallástételre Nikodémus. Először éjjel ment Jézushoz. Azután bátorságot vett arra, hogy a tanácsban is mellé álljon. Rátámadtak: „Te is galileai vagy-e?" De nyílt vallomásával növekedett a bátorsága. Közvetlenül Jézus halála után a Megváltóhoz tartozónak vallotta magát, akit az õ népe gyűlölt és megvetett, és bebalzsamozta Jézus testét. Ez bátor cselekedet volt, mert az apostolok közül egy sem mert előállni ebben a veszélyes helyzetben. - Ha bátran Jézus mellé állunk, akkor Õ is egészen mellénk áll. Eichhorn.

------------------------------------------------------
            Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt... (Fil 4,6)
A helyesen imádkozó hívő Isten imádása után még mindig nem a kéréseit sorolja, hanem hálát ad: „hálaadással tárjátok fel kéréseiteket..."
Miért van erre szükség? Azért, hogy lássuk, mi mindent kaptunk már eddig Istentől, mi mindent cselekedett ő a világ teremtésétől máig, milyen gazdagon ajándékozott meg minket is minden érdem nélkül. Aki hálát ad, az feltekint az ajándékokról az ajándékozóra. Annak megnyílik a szeme, és tud számolni a cselekvő Istennel. Annak Isten maga lesz fontossá, nemcsak ajándékai, s felismeri, hogy az ajándékozó több, mint ajándékainak összessége. A hálaadás megerősíti azt a bizonyosságunkat is, hogy az az Isten, aki eddig ennyi jót tett velünk, ezután is meg tud tenni és adni bármit. Hiszen ő a mi szerető Atyánk, aki jól tudja, mire van szükségünk, mielőtt kérnénk tőle (Mt 6,8).
A hitünket erősíti, ha nem unjuk meg megköszönni újra és újra a legnagyobb ajándékát, azt, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3,16); ha megköszönjük, hogy „aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?" (Róm 8,32). Egészen másként fogjuk a kéréseinket Isten elé terjeszteni, és egészen más kéréseket fogunk megfogalmazni, ha bővölködünk a hálaadásban. Nem véletlenül buzdít a zsoltáros: „Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!" (Zsolt 103,2)
Imádkozzunk ma úgy, hogy csak a köszönetünket mondjuk el Istennek!