Első imádságom

nem az író fantáziája, negyven éve mondták el nekem,

s azóta viharban mindig eszembe jut, unokatestvéreim voltak. /

Nem az, ami akkor hangzott el,

mikor anyám ágyamra ülve,

kezem összetette.

Nem az, amikor ajkam

még nem értve... csodálattal,

az édes Istenemet rebegte.

Nem az, amivel az első,

szeretetlen tettem után:

ki akartam tépni az önvád fullánkját.

Nem az, amivel tanítványként,

felajánlottam Istennek magam

és vállaltam munkáját.

Az én imádságom...

viharban mondott imádság volt,

olyan, miben felnőtt is gyermek marad.

Miben a lélek hasonló a bimbóhoz:

mit a harmat s a napsugár ér:

önmagától hasad.

Ezekben az imákban a keresztény

percek alatt éretté lesz,

s térdén ostromolja az eget.

És az Isten morzsáit is

éhező asszonyként:

megközelíti a szentet.

Ezekben az imákban tudunk felágaskodni

annyira, hogy felérünk,

az Isten országának kerítéséig,

Vagy annyira alászállni,

hogy magunkból nem látunk semmit...

s oda kúszunk a kereszt tövéig

Vihar kell, hogy a hullámokon járó Krisztusnak

az ember oda kiálthassa

ments meg engem Uram.

S tékozló fiúként

rongyainkat nem foltozva, bevalljuk:

eltévesztettem az utam.

Vihar, vihar kell...

mert az igazi imáknak a szélcsend

sosem szokott melegágya lenni,

S csak ezekben tudunk úgy imádkozni,

hogy vágyainknak meghalunk egészen:

s az Isten kényszerül csodát tenni,

Amikor az első imádságomat mondtam,

az életből tizenkét évet,

testvérem nyolcat taposott.

És mindketten a parton állva néztük a Balatont,

melyen lenyűgözően, ezer színben:

a napsugár ragyogott.

Szívünkben kibuggyanó vágyak,

gyermeki önfeledéssel engedve:

beültünk egy kikötött csónakba

s nem törődve semmivel,

elfelejtkezve mindenről:

Álmodoztunk- a haboktól ringatva.

Majd mindig pajkosabbak lettek a hullámok,

nagyobb lett a mozgás,

nagyobb az öröm, nagyobb az élvezet.

-De egy láncfeszülés, egy pattanás,

s a vihar-űzött csónakba

beült a rémület.

Félelemmel... semmiségünket érezve,

öleltük át a csónak padjait.

és az átcsapó hullámoktól

derékig vízben térdelve:

már nem láttuk a tó partjait

Azután... Ti nem értitek meg:

a nagyobbik gyermek imádkozni,

a kisebbik, vizet kezdet merni.

Jézus pedig... én láttam, az imádkozó,

a vízmerő gyermek mellett a hullámokon járt:

de a vihar, mégse akart szűnni

Nem volt szabad megszűnni:

mert már alkonyodott

s evező nem volt a csónakban,

csak a térdeplő gyermekek...

ázottan, fáradtan„

Legyen meg a Te akaratod”

ismételtem az imát.

-S az Ő akarata szerint,

egy hatalmas hullám felemelte

s a partra dobta csónakunk.

-Mi pedig összetéve kezünk,

tovább imádkoztunk.

Vihar volt.

Olyan, miben a felnőtt is gyermek marad.

Olyan, miben a lélek hasonló lesz a bimbóhoz:

mit a harmat és a napsugár ér,

önmagától hasad.

-Ilyen volt az én első imám. 1956. 10. 19

-------------------------------------

Első találkozásom

Édesapám kezébe vette a kezem,

és a szívének szent vágyával

elindult Hóreb felé velem,

hogy hitének egyszerű mécsénél

lángra gyújtsa bennem a szent fényt:

amely mellett nem kell Krisztus útján

fehér bottal ütögetnem a szegélyt.

-Úgy mentünk egymás mellett,

miként egykor Ábrahám és Izsák:

kétely nélkül, engedelmeskedve,

az oltárt...Istent keresve.

-Apám gázolta az akadályokat,

mint aki ismeri az út buktatóit,

mint aki tudja, honnan jön az erő,

s látta már teljesedni a Jehova ígéreteit.

-Én fakadó hitemmel...fogtam a kezét:

mámorosan, mint akit az oltár vár,

hogy szolgálatom, szívem rátegyem,

s majd tüzénél – ami az enyém,

önerőm, akaratom elégjen,

és ami megtisztul...Istené legyen.

-Így mentünk, a jövő fátylát emelgetve,

Ő a hit szemével, én reménykedve,

hogy Isten, csodálatos titoktartással...

megmutatja magát szentségben.

És egyszer csak...megállt édesapám és ezt mondta:

„Itt, itt találkoztam először Istennel...”

Boruljunk térdre, fiacskám,

Hadd beszéljen most...a te szíveddel.

-Nem látom Őt – súgtam csüggedten.

Nem látok, csak egy hatalmas szálfát,

Rajta két szót...Alfa, Ómega.

Vakítón tündöklő betűkkel,

S körülötte kidöntött fákat...

hit, remény, békesség, szeret

jelszókkal, a földön feküdve.

Ne törődj velük, súgta vissza apám,

Azok Isten mellett holnap újra nőnek...

Vessük le sarunkat. Ez a hely szent.

Az Alfa- Ómega – az akit mi keresünk.

-De mi lesz velünk?! S mit ér, hogy megtaláltuk,

Ha holnap, vagy azután – Őt döntik a porba?

-Ne félj fiam!!! Ő a kezdet és a vég:

sugározta apám átszellemült arca,

-Évezredek óta tapossák egymást körülötte favágók.

A lángelmék, őrültek, Júdások, álszentek

az együgyűek, ravaszok, hitetlenek és a testvérek.

-Évezredek óta törnek fejszenyelek

csorbulnak a bárdok és szekercék,

de az Isten ereje, szentsége:

sohasem lett kisebb még.

-Ha így van, maradjunk itt, apám.

Ennek az erőnek rabja akarok lenni

és térdelve, könyörögve engedélyt kérni,

az életem kezébe tenni,

-S bár lelkemen öröm és szóözön hullámzott,

mégis csak ennyit tudtam mondani:

„Uram...én bűnös ember vagyok.”:

-És egy szelíd hang boldogítón válaszolt:

„Akkor én teneked megbízást adok.” 1968. 01. 05

--------------------------------

Elveszett percek

Az elveszett perceket

Sohasem tudjuk pótolni:

De mint kölcsön-idővel,

Mindenről el kell számolni.

Ezek a percek sokszor.

Itt is tűzként égetnek,

És ez mind semmi ahhoz,

Ahogy „Akkor” beszélnek.

Már most mondják e percek

Álmatlan éjszakámon:

„Ne reméld, hogy lesz áldás

Félbehagyott munkádon.”

Bárcsak percek lennének,

S nem órák, napok, évek,

Amik vádolni fognak:

Hogy nem hívőként élek. 1967.06. 25