Jézus feltámadása (Lk 24, Jn 20-21)
 Jézus sírját üresen találták az asszonyok a hét első napjának reggelén. A nagy kő, amely a sírt elzárta, el volt hengerítve. A sír, amelyben Jézus feküdt, üres volt és mennyei fényt sugárzó férfiak voltak benne. Ezek a férfiak így szóltak az asszonyokhoz: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs ott, hanem feltámadott“ (Lk 24,5-6). Az asszonyok a nagy örömhírt azonnal elmondták a tanítványoknak, akik nem hittek nekik. Péter és János kifutott a sírhoz. Péter bement a sírkamrába, de Jézus teste nem volt ott, viszont minden szépen rendben volt. Jézust Isten támasztotta fel, amely a mai napig jele és ígérete a halottak feltámadásának.
                                                            Jézus feltámadása után először a magdalai Máriának jelenik meg. Ezután a tizenegy tanítvány és az Emmusi tanítványok láthatták. Később többször is megjelent tanítványainak. Feltámadása után még negyven napig a tanítványai között maradt. Erősítette az övéit és felkészítette őket küldetésükre. Jézus megjelenései feltámadása után azt hirdetik számunkra, hogy, bár az ember feltámadása után nincs alávetve a földi világ törvényszerűségeinek, mégsem válik test nélküli lélekké, hanem dicsőséges teste lesz.
Mt 28,11-15-ben található az őrség megvesztegetéséről szóló történet, amely az evangéliumok közül csak itt fordul elő. Szorosan kapcsolódik az előző eseményekhez. A tanítványok szívéig nehezen jut el a feltámadás híre, az ellenfél már szembe is száll vele, harcol ellene. A sír őrei mindent elmondtak félelmükben a főpapoknak, így, bár más úton, de ők is értesültek arról, amit az angyal közölt az asszonyokkal.
A tényekkel szemben tehetetlenek, de megvesztegetik a katonákat, hogy ferdítsék el az eseményeket. Az elbeszélés a nagytanács szemére veti, hogy bár tudtak a feltámadásról, mégis letagadták és még a népet is igyekeztek félrevezetni.

  
   

Az apostolok Galileában találkoztak Jézussal, amely egyben búcsú is volt számukra Máté evangéliuma alapján (Mt 28,16-20). A tanítványokban még mindig nem szűnt meg a kételkedés. Jézus azonban távozni készül az övéi közül, és ez az a pillanat, amikor megbízza őket küldetésükkel. E megbízatás alapja Jézus világ fölötti hatalma. A küldetés célja: tanítvánnyá tenni azokat, akik befogadják Isten üzenetét. A küldetés külső jele a keresztelés és a tanítás. Itt leomlik a válaszfal a pogányok és a zsidók között, és Jézus megígéri, hogy együtt marad egyházával e világkorszak végéig.

   
Van egy rövid történet, amely csak a János evangéliumában fordul elő, viszont nagy jelentőséggel bír. Jézus és Tamás találkozása (Jn 20,24-29), ami János számára példaértékű volt abban, hogyan győzte le Jézus a kételkedést tanítványai szívében. Amikor Jézus megjelent tanítványai között a feltámadása utáni estén, Tamás nem volt velük. Az bizonyos, hogy szerette Jézust, mert előtte meg akarta óvni a jeruzsálemi eseményektől, kész lett volna vele meghalni is. Ami azonban Jézussal történt, annyira összetörte, hogy egyedül akart maradni. Ezért nem volt ott a tanítványi körben, amikor Jézus megjelent. A fájdalom, a bánat nagy kísértés arra, hogy az emberl szakítson a körülötte lévő világgal és emberekkel, viszont a gyógyulás a tanítványi körben történt meg vele. A tanítványok hírül adták neki, hogy Jézus feltámadt, azonban ő nem hitte el. Csak akkor hisz szavaiknak, ha ezt ő maga is átéli, ha találkozik a feltámadt Úrral. Látni akarta a sebek helyét a kezén és tapintani az oldalán. Tamás őszinte. Nem mondja, hogy hisz, amikor erre képtelen. Nyolc nappal később kívánsága teljesül, amikor újra együtt vannak a tanítványok.
 
A Feltámadott Úr megjelenik közöttük a zárt ajtók ellenére és köszönti őket. A földi, természeti törvények már nem jelentenek akadályt számára, hiszen már felettük áll. Békességet hirdet közöttük, amit halálával ő maga szerzett meg. Tamásnak is szól ez a köszöntés, majd megengedi számára azt, hogy tapasztalati úton bizonyosodjék meg arról, akit megfeszítettek és meghalt, az a halálból feltámadt. Ennek az élménynek a hatására hitvallás születik Tamás szívében. Az előtte álló Jézusban felismeri az Urat, Istenét: „Én Uram, és én Istenem“ (Jn 20, 28). Ezzel éri el a csúcspontot János evangéliumában a húsvéti eseményről való bizonyságtétel. Tamás bizonyságot tesz arról, hogy a feltámadott Jézus valóságos Isten és valóságos ember egyben. Tamás meglátta Jézusban Megváltó Urát, és Megváltójában Teremtőjét.
Amíg a „szeretett tanítványnak“ elég volt az üres sír megpillantása, hogy hitre jusson, addig Tamásnak látnia kellett Jézust. Az világos a történet alapján, hogy a jövőben a hitre jutás már nem látás alapján történik: „Boldogok, akik nem látnak és hisznek“ (Jn 20,29).  A feltámadott Jézus és Péter találkozása újra egy szép és gazdag üzenetet tartalmazó történet János evangéliumában (21,15-19). Jézus megjelenik a Tibériás-tengernél, majd Péterrel beszélget. Jézus kérdése („jobban szeretsz-e engem, mint ezek?“) kétféleképpen is érthető: vajon Péter jobban szereti-e Jézust, mint a saját múltját, régi foglalkozását, a hajót, a hálót, a biztos egzisztenciát, vagy jobban szereti-e Jézust, mint a többi tanítvány. Valószínűbbnek tűnik, hogy az utóbbiról van szó, de nincs kizárva az utalás az előbbire sem. Péter alázatosan válaszol, hiszen tudja Kinek válaszol. Jézus minden gondolatát, érzését ismeri. Jézus Pétert megerősíti küldetésében, rábízza bárányait, megbízza a gyülekezet vezetésével, gondozásával.
Kérdését azonban még kétszer felteszi, ami Pétert elszomorítja. Az Úr azonban nem véletlenül kérdezi meg Pétertől háromszor azt, hogy szereti-e. Péter így kapott lehetőséget arra, hogy jóvátegye azt, amit Jézus ellen vétett, amikor nem volt bátorsága megvallani, vállalni Jézust. Most lehetősége van arra, hogy megbánja tettét és rendezze életét. Pásztori szolgálatra akkor kap felhatalmazást, amikor megvallja Jézus iránti szeretetét, hűségét, ragaszkodását és bizalmát. A szeretet fogalma a Bibliában kulcsfontosságú, mert ez köti az embert Istenhez, ez teszi alkalmassá a neki való szolgálatra, a pásztori munkára. Péternek nem veti Jézus a szemére, mit tett abban a sötét órában, amikor mindenki elhagyta és neki meg kellett volna vallania Jézushoz való tartozását.
Az új helyzetben Jézus a jövőre is utal, nem a múltat hánytorgatja. A feltámadott Úr felhatalmazza a pásztori szolgálatra, és emlékezteti arra, amire egykor késznek érezte magát, hogy életét adja mesteréért, nem mint lelkes ifjú, hanem mint idős szolga fogja megtenni. Péter követni fogja Urát a mártírhalálig, amely Isten értékrendjében nem szerencsétlenség, hanem dicsőség. Péternek csak annyit kell tennie, hogy a jövőben kövesse a számára Urától kijelölt utat.
    
Jézus mennybemenetele (Mk 16,19-20; Lk 24,50-53; vö. ApCsel 1,4-12) tanítványai szeme láttára történt, miután teljesítette földi küldetését. Tanítványainak megígérte a Szentlélek ajándékát és rájuk bízta a bizonyságtétel feladatát. Jézus földi küldetését emberi formában végezte, emberi testben. Ez változott meg mennybemenetelével. Először alászállt az emberek közé, majd visszament a mennybe, Isten világába, ahova Isten őt felemelte. Ahogy elment, úgy fog visszatérni világunkba, hogy lezárja a történelemnek e korszakát, amelyben a bűnnek még van hatalma az emberek felett, de már megváltó munkájának hatása érezhető. Jézus útbaigazította övéit, amire eljövendő szolgálatuk, életük szempontjából szükségük volt. Visszatért Atyjához, Isten dicsőségébe, amelyből közénk jött, amikor embernek született.
  
Márk evangéliuma azzal a képpel fejeződik be, hogy mi történt ezek után az események után.                     A 16,20-ban ezt olvassuk: „Azok pedig (ti. Jézus tanítványai) elmentek, hirdették az igét mindenütt, az Úr pedig együtt munkálkodott velük, megerősítette az igehirdetést a nyomában járó jelekkel“. Az ige itt a „földre“ irányítja tekintetünket, amikor beszámol a tanítványok igehirdetéséről. Azért is tértek meg sokan igehirdetésükre, mert Jézus „együtt munkálkodott“ velük.