TAVASZ .

Istenem, megint tavasz van. Dicsérlek az új tavaszban,

s róla mondok éneket. Szeretném rügyét, reményét,

minden illatát és fényét megköszönni Teneked.

Minden lelkes cinkehangot, minden hóvirágharangot,

hazatérő madarat, simogató sugarat.

Áldalak a tarka rétért és a sarjadó vetésért.

Áldalak, hogy a magot alig hogy mi elvetettük,

reménységgel eltemettük, hűs esővel áztatod.

Dolgos méhet, könnyű szellőt, édes illatot lehellőt,

mindent köszönök neked.  Köszönöm az Életet.

Azt a húsvéti, hatalmas, halálon is diadalmas

Életet, kit a tavasz minden fénye hódolattal

szolgál, hirdet és magasztal: a feltámadt Krisztus az!

Ne is érjen soha véget  ez a tavaszi dicséret:

hiszen azt az Életet megköszönni nem lehet!  Túrmezei Erzsébet

TAVASZI SÉTA.

Jöjj, sétáljunk egyet s szemléljük Istent a tavaszban,

ki borzos bokrok s fáklyás fák közt jár a kertben halkan,

ott lépeget a pázsiton s virágot gyújtogat,

tulipánt, árvácskát, nárciszt és gyöngyvirágokat.

S ott jár a hegyormokon ibolya-fellegekben,

hajnal, dél, alkonyat ragyog, ha mozdulata rebben,

a nap a bérese s szórja szerteszét

a termő élet magvait és kivirul a rét.

A dombokra Isten bársony mentét terít s ha kába,

jókedvű szél dalol, Ő fú arany sípjába.

Őt zengik a folyók, s nézd a tó gyémánt tükör,

oly mozdulatlan s benne az Ő képe tündököl.

Csízek, sármányok s fülemülék forró füttye zeng fel

madarak hangversenyeznek és Ő a nagy karmester.

A látható s láthatatlan világegység felett

az Ő oszthatatlan s bonthatatlan Lelke lebeg.

          Ölbey Irén

TAVASZODIK.

Köszönöm neked ezt a percet,én Istenem, hogy víg vagyok,

hogy hó olvad a lágy barázdán, a mogyoró is bomlik sárgán,

s az égből azúr-illatok

felhője csap szívem tavába

s vitorláit ezernyi cél

hajrázó hittel újra bontja;

mint türelmetlen feslő bodza

melegszem napod fényinél,

és azt hiszem, magamba mentem

szent önzéssel mind a napod:

mert valami pótolhatatlant,

valami nagyot, halhatatlant

kell tenni most míg fény ragyog;

mintha egy boldog titkot várnék -

lám olyan régen állok itt:

nem is tudom már mit akartam,

csak simogatom szent zavarban

az árva bodza ágait...

                        Tanka János