KÖSZÖNÖM, ISTENEM!  (Dénes Ferenc)

Hogy szent szíved bús könnyeimre
még mindig figyel,
s áldott szavad hangzik még felém…
Hogy utamon nem hagysz magamra,
nem ölsz meg, mint halálra méltót,
de megtapostad ama régi kígyót,
mely tönkretette emberéletünk…
Hogy szívemben van égő vágy utánad,
hogy mindent, mindent megtalálok nálad,
mire szükségem van…
Hogy bűneimet még meg tudom bánni,
az elveszettek sorsát tudom szánni,
hogy szabad sírni, szabad mosolyogni,
s gyarló életemet Tehozzád vonszolni,
hogy egedből még rám ragyog a nap,
s aki hozzád jön, mind kegyelmet kap…
Hogy van még ruhám és van kenyerem,
hogy van még IGE és van KEGYELEM,
s hogy e kegyelemből,
Fiad érdeméért
– ígéreted szerint –
a mennyet elnyerem:
KÖSZÖNÖM, ISTENEM!

 -----------------------------------

 

KINEK MONDASZ ENGEM?  (Makovei János)

Kinek mondasz engem,
Te a milliók között?
Itt, hol minden szenny
E földre költözött.
Kinek mondasz engem,
Életed kinek vall?
Megdicsőülés hegye,
Vagy golgotai ravatal,
Hol újra megfeszítesz
Kényed, kedveden,
Hulljon újra vérem a
Szennyes köveken?

Kinek mondasz engem
elhagyott szenvedőt?
Ha ezren kiáltják feléd
„Tagadd meg őt!”
Kinek mondasz engem
Az olajfák hegyén?
Szavad szórja az átkot,
„Nem ismerem én!”
Kinek mondasz engem
A kigúnyolt királyt,
Ha a tömeg megvetően
Bűnhődést kiált.

Kinek mondasz engem, ha
Velem vagy egyedül.
Ha Péteri szíved értem oly'
Buzgón felhevül?
És kinek mondasz engem, ha
Meglát szelíd szemem.
Kinek mondasz hát, mondd
És felelj most nekem.
            *
Én Uram, én Istenem!

Te vagy a milliók között
A megvetett,
Te vagy a megdicsőült
Nagy Király.
Te vagy a kínpadra vont
És elhagyott.
Te vagy a kigúnyolt én
Értem szenvedő,
Te vagy az engem váró
Szelíd szemű,
Hűtlenségem ellenére is
Örökké hű.
Te vagy! Te vagy! Te a
Megfeszített Istenfia.
Erő, hatalom!
Biztos üdvöm! Kinek
Értem kellett meghalnia