„Láttam az elnyomottak könnyeit…” (Prédikátor 4)

SZÓLJUNK? Holnap azt hangsúlyozza majd az Ige, hogy kevés beszédűek legyünk, főleg ha az Istenre hivatkozunk. Itt az Ige azonban azt emeli ki, amikor szólni kell! *-  Melyek ezek a tények, amelyek mellett nem mehetünk el szó nélkül? Ilyen kiáltó tény az elnyomottak megoldhatatlan nyomorúsága (1), az emberi élet kibírhatatlan ellentmondásossága, telve irigységgel, gonoszsággal, küzdelemmel (4-6), miközben az ember eljuthat odáig, hogy jobb lett volna meg sem születni (2-3). Ilyen kiáltó tény a magány kietlensége, amely még az egyedüllétnél is elviselhetetlenebb, mert az ember ezt házasságban, családban, közösségben is átélheti, és aki szeret, és párjára nem találhat, olyan gyámoltalan, mint a szükségét végző vadállat, írja József Attila (7-12). Ilyen kiáltó tény minden eredmény, hatalom, dicsőség, „királyság” ideig-valósága, mert mindig jön az „ostoba király” helyett a bölcsebb fiatal, aki később ugyanolyan ostoba királlyá lesz (13-16). - Szóljunk, imádkozzunk az élet mindenkori nagy nyomorúságai miatt, és ne felejtsük: a megváltó Jézus Krisztus az egyetlen segítség. 1János 3,13-24

* Ha pedig szólunk, akkor nem lehet mellé beszélni, mert vannak olyan tények, amelyek esetében nincs helye semmilyen ködösítésnek és illúziónak, mert ezek esetében, nézőponttól független valóságokról van szó, amelyek a bűnös világ letagadhatatlan nyomorúságai, és amelyek miatt kiáltani kell az emberek előtt, amelyekről beszélni kell, és amelyek miatt kiáltani kell az Úrhoz, azaz imádkozni kell megoldásukért, megváltásért, Krisztusér

-----------------------------------------------

(17) „…meggyűlöltem az életet…” (Prédikátor 2,12-26)

KIÁBRÁNDULJUNK? „Meggyűlöltem az életet” - döbbenetes megállapítás, mégis, aki felelősen, az Isten világosságában áll, annak csakis ez lehet a végkövetkeztetése mindarról, ami ebben a világban folyik. Jól értsük: a Prédikátor nem az életet gyűlölte meg, hanem mindazt, amivé az élet lett, az ember bűne miatt. A Prédikátor meggyűlölte a bölcsességet, mert az ostoba ember is lehet „bölccsé” annyira, a maga módján, hogy aztán mindketten, önzően mondják a magukét, míg végül mind a bölcs, mind az ostoba meghal, mintha nem is lenne különbség kettejük között (12-17). Az ember akkor ijed meg igazán, amikor rádöbben arra, hogy nem létezik a „bölcs és ostoba” kategória, hanem mindnyájan betegek vagyunk, „megszállottak”, és csakis az Úr szabadíthat meg, senki más. Mindenki beteg, és csak a megváltás tehet egészségessé, egyébként valamilyen formában „felzabáljuk” egymást.* Ugyan, ki ehet, és ki lehet vígan az Úr nélkül? (25) Őnélküle jogos a kiábrándultságunk. 1János 2,12-17

* Bár harcaink és kétes „győzelmeink” eredménye, utánunk is méltatlan kezekbe kerül majd, végül hamar feledésbe merül (16), miközben állandó gyötrelem, nyugtalanság terheli harcainkat, még éjjel is (18-23). De az evés és ivás sem vigasztal (24). Mi hát a megoldás? Ugyan, ki ehetik, és ki lehet vígan az Úr nélkül? (25) Csak Ő adhat megoldást: aki Ővele eszik, iszik, Ővele tesz mindent, az látja meg az élet értelmét, és minden nyomorúsága ellenére tudja szeretni az életet, sőt, Isten eszközeként megjobbítani is kész azt