Te­le va­gyunk görc­­csel, fe­les­le­ges ag­gó­dás­sal. Még a mai nap sem ért vé­get, de már a hol­nap­után mi­att ret­te­günk. Hi­szünk – mond­ja a szánk, mi­köz­ben két­ség rág­ja a szí­vünk. Hit és két­ség erő­te­ré­ben zaj­lik éle­tünk. Mind­két tu­laj­don­ság mé­lyen em­be­ri. Még a leg­na­gyob­bak sem vol­tak tő­le men­te­sek. Pe­dig men­­nyi­vel kön­­nyebb len­ne sor­sunk, ha bi­zo­nyos­sá­gunk idő­ről idő­re nem kérdő­jeleződne meg.

Egy al­ka­lom­mal, amíg Jé­zus ma­gá­nyo­san imád­ko­zott, az apos­to­lok a ta­von rin­ga­tó­zó csó­nak­ban vá­ra­koz­tak. Jé­zus ké­ső es­tig ma­radt. Köz­ben a bár­kát mes­­sze a part­tól so­dor­ták a hul­lá­mok. Az éj­sza­ka kö­ze­pén Jé­zus a ví­zen jár­va kö­ze­le­dett fe­lé­jük. Kí­sér­tet­nek vél­ték. „Bá­tor­ság! Én va­gyok, ne fél­je­tek!” – szólt hoz­zá­juk, mi­re Pé­ter így vá­la­szolt: „Uram, ha te vagy, pa­ran­csold meg, hogy hoz­zád men­jek a ví­zen.” A fel­szó­lí­tás­ra Pé­ter ki­szállt a bár­ká­ból és Jé­zus fe­lé in­dult. Az erős szél és a hul­lá­mok lát­tán azon­ban meg­ijedt és me­rül­ni kez­dett. Ré­mül­ten ki­ál­tott: „Uram, ments meg!” Jé­zus ki­nyúj­tot­ta a ke­zét, meg­ra­gad­ta és ezt mond­ta ne­ki: „Te ki­csiny­hi­tű, mi­ért ké­tel­ked­tél?” Amint a bár­ká­ba lé­pett, a szél el­állt. (Vö.Mt.14/22-33.)

Kön­­nyű nagy­stí­lű­nek len­ni ve­rő­fé­nyes nap­sü­tés­ben a kék ég alat­t, ami­kor si­ma a víz­tü­kör. Ám vi­har­ban, a ta­ra­jos hul­lá­mok kö­zött meg­ret­ten az em­ber. És a hul­lá­mok jön­nek. Éle­tünk ten­ge­rén bi­zony rit­ka az idil­li kép. Jé­zus szó­lít: „Bá­tor­ság!” Az­tán hív. Va­la­men­­nyi­ün­ket meg­hí­vott. Töb­ben el­in­dul­nak a hang irá­nyá­ba. Má­sok­nak vi­szont ah­hoz sincs bá­tor­sá­ga, hogy út­ra kel­jenek…

Jé­zus – ahogy Pé­ter­től sem – nem kér tő­lünk le­he­tet­lent. Nem akar erőn­kön felül meg­pró­bál­ni. Amit vi­szont kér, ah­hoz erőt, ke­gyel­met is ad. Le­het, hogy a hul­lá­mok lát­tán gyak­ran érez­zük úgy, me­rü­lünk, azt azon­ban so­ha­sem en­ge­di meg, hogy a fe­jünk fe­lett ös­­sze­csap­ja­nak. Ki­nyújt­ja ke­zét és meg­ra­gad, vesz­ni in­dult éle­tün­ket meg­men­ti.

Vis­­sza­te­kint­ve a mö­göt­tünk ha­gyott út­ra – ami egy­re hosszabb lesz –, töb­ben meg­ál­la­pít­hat­juk: leg­na­gyobb ke­resz­tünk sa­ját ki­csiny­hi­tű­sé­günk. Pe­dig ahogy fogy az út mö­göt­tünk, úgy ke­rül egy­re kö­ze­lebb hoz­zánk Jé­zus is. Nem is­mer­jük fel. Vi­ha­rok vol­tak, de lesz­nek is éle­tünk egén, ha nem ret­ten­nénk meg a hul­lá­mok kö­ze­led­tén, ha nem tá­mad­na két­ség a szí­vünk­ben, akár a ví­zen jár­va is cél­ba érhet­nénk.

-----------------------------------

"A megbocsátás az az illat, melyet az ibolya hint arra a cipősarokra, amely eltapossa őt."

Mark Twain

" A legnagyobb ajándék, amit embertársadnak adhatsz, ha őszinte szívvel figyelsz rá."
"Nem kívánom senkitől,
hogy csodás dolgot tegyen,
de joggal elvárom mindenkitől,
hogy mindig ember legyen."
( Ady Endre)
"Embernek lenni pontosan annyit jelent, mint felelősnek lenni.
Érezni, hogy a követ, melyet lehelyez, a világot építi tovább."
(Antoine de Saint Exupéry)

------------------------------------------------------------------